Harangszó, 1922

1922-07-09 / 28. szám

1*22. júliu« 9

HARANOSZO

229

A lelkes hangulatú közgyűlés a Szózattal ért véget.

Közös ebéd.

Délben az Erzsébetkertben 400 teritékü közebéd volt, ahol több lelkes pohárköszöntő hangzott el. Az elsőt Hering Zsigmond mondotta a kormányzóra. Hollós János igazgató a kultuszminisztert éltette Dr. Heim- ler Károly a budapesti soproni kört s itt különöseit Nádossy Imre orsz. főkapitányt, Kapi Béla püspök az igazi magyar kultúrára emelte poharát. Beszéltek még Hamvas József, Vörös István, Halász min. tanácsos, Nagy Lajos, Nádossy stb.

Deákkutnál.

Délután kelletett volna az újjáépített Deákkutat átadni magasztos rendeltetésének. Az ünnepségnek ez a része lett volna talán a leghangulatosabb. De minthogy órákon át esett az eső, úgy ezt az ünnepséget a tervezett méretek szerint nem leheteti megtartani. Egy kis lelkes csapat mégis csak kiment és az átadás megtörtént, mely alkalommal leírhatatlan lelkesedést váltott ki a jelenlévőkből Vértesi Zoltán lelkész tüzes szavalata.

Hangverseny.

Este V2IO órakor a kaszinó nagy termében hangverseny fejezte be az ünnepséget. Hamvas József prológusa vezette be a mÜ3ort »Köszöntünk Sopron* címmel. Az est fénypontja Kapi püspök ünnepi beszéde volt.

Beteges állapota — úgymond — tulajdonképpen megtiltaná azt, hogy szóljon az ünneplő közönséghez. Hogy mégis idelépett az előadóasztalhoz, azt nemcsak kötelességérzete, hanem egyszersmind szíve érzése is magyarázza. Lehetetlen hallgatnia, mert hiszen saját szemeivel látta azt a templomba vonuló hosszú menetet, mely az intézet falai közül kikanyarodva a messze múltat, a jelent és a jövendőt egyesítette magában. Lehetetlenség volt ezt a menetet köny- nyezés nélkül látni és ö most ünnepi beszéd helyett nem tesz egyebet, hanem számot ad arról, hogy mit látott és pedig mit' látott nemcsak szemeivel, hanem egyszersmind leikével is.

Az ősi líceum udvarán hatalmas ünneplő embertömeg hullámzott. Azután felemelték a deákkuti vármegye fehér selyem zászlóját és megindult a hosszú menet. Elől a fáradtabb járású öregek, akiknek fejére a tél derét vetette az idő, kik maguk előtt

alig látnak immár várnivalót, hanem csak az emlékezésben élnek. Azután jöttek az idős, de még munkában álló férfiak, azután mindfg fiatalabbak jöttek, végre a legfiatalabb generáció, fis mentek kettős sorokban, halk, csendes léptekkel, úgy, mint valamikor régen-régen az iskola falai közül a templomba. Az arcukon elsimította a mindennapi nehéz gond redőit az áhítat. Örömtől sugárzott a szem és mégis a pillák alatt nehéz könny csillogott, fis a templomban felbugott az orgona és felharsant százak és százak ajakáról az Istent dicsőítő ének

Kérdezem: mi hozta össze ezt a nagy embercsoportot ? Mi volt az az erő, mely parancsolt nekik, hogy közelről, távolról összeseregeljenek, hogy legyőzzék a távolság nehézsé geit és félretegyenek munkát, gondot, s egy ünnepnapra összejöjjenek?

Fiák jöttek az édesanyához. A volt tanítványok jöttek a leghívebb édesanyához : az ősi alma materhez I A lelkek megteltek hálával. Lemérték, mennyi mindent kaptak, drága kincset, lelki értéket, irányítást, útmutatást és most eljöttek, hogy lehajolva megcsókolják az édesanya kezét. Hogy mégegyszer lábai elé ülhessenek. Hogy áldó kezének simításával men jenek vissza életük munkamezejére. Ezért jöttek.

De azért kell, hogy ennél az érzésnél valami hatalmasabb is legyen a szívekben. Különböző életkor, külön böző élethivatásu és társadalmi osztályú ember áll egymás mellett. Aggastyán mellett az élete tavaszán álló fiatalember. A lelkemmel látva a hosszú menet felett láthatatlan szellem áradását láttam. A soproni ősi líceum nemes tradíciója, melyet a tanítványok magukba szívtak, mely a kövekből, a tantermekből, a tanárok egyéniségéből feléjük áradt és csodálatos gazdagsággal töltötte meg szívüket. Ezért érzik egyeknek magukat a különbözők. Olyanok, mint egy nagy család tagjai, minden különbözőségük dacára eggyé teszi őket az édesanya lelke: közös eszmények kultusza,

egyazon emelkedet életirány nemessége.

És még egyet láttam lelki szememmel : az ősi líceum kapujában különböző vallásfelekezethez tartozók lába lépegetett a szeretet és imádság háza felé. És eggyé lett a haladásban és elismerésben azoknak lelke, kik egyéb ként különböző templomokban, különböző szertartás szerbit imádják az Istent. És ebben hatalmas bizonyság- tételét látom ősi liceumunk ama nemes

hagyományának, mely föléje emelkedik a vallásfelekezeti türelmetlenség korlátainak. Föléje emelkedik az elválasztó korlátoknak és mély hasftásu árkoknak és felemeli a lelkeket azon magasságba, ahol egységben talál koznak a nemesért hevülő emberietek.

És amint a templom felé kanyargó embertömeget láttam, elveszett szemem előtt a való és megláttam a látomány mögött rejtőzködő örök igazságot Az emberi élethivatás hófehér selyemzászlója alatt így lépeget az iskola falai közül múlt, jelen és jövendő. Elől az öregek, akik legelébb érkeznek haza. Azután a meglettek, kik mögött nagyobb az élet, mint előttük. Azután a fiatalok, kik előtt még a tavasz teljes pompájában ragyog. De a templom felé vezető út egy és ugyanaz. Életünk csak akkor lehet áldottá és tartalmassá, ha az iskola falai közül gazdagodott lélekkel, nemes szívvel és jellemmel az Isten háza és a nemzeti dicsőség temploma felé vándorlunk. Szerencsétlen magyar nemzetünk is dicsősége templomát csak akkor érheti el, ha van szívünkben hála Isten iránt, ha van lelkeinket összekötő nemes tradíció és hü föléje tudunk emelkedni az elválasztó korlátoknak és egyesülni tudunk az emberbecsülés, a munka és szeretet egységében.

Berecz Ábel ügyvéd sok derültség közepette emlékezett meg a régi Deákkuti vármegyéről. Sopron neves művészei Zupancsics és Altdörfer zeneszámokkal, dr. Traeger Ernő miniszterelnökségi miniszteri titkár gondos szavalattal járult hozzá az est sikeréhez. Az ifjúsági zenekar szép zeneszámai fejezték be a hangversenyt.

Harmincéves találkozó.

Ugyanakkor, amidőn a soproni ev. líceum Diákszövetsége nagyszabású találkozóját rendezte, az ev. tanítóképzőben egy méreteiben ugyan szerényebb, de annál bensőségesebb házi ünnepély folyt le. Ekkor találkoztak ugyanis azok a tanítók, akik ezelőtt harminc évvel hagyták el az anyaintézetet, hogy apostolai legyenek az evang. hitéletnek és a magyar kultúrának. Akkor sem számosán voltak, s most még inkább megfogyott a kisded seregük, de akik eljöttek, azoknak szívében magasan lobogott az egyház, a haza, az ősi intézet iránti szeretet s az édes-bús visszaemlékezés könnyeket csalt az öreg s a jelenlevő legifjabb tanító-generáció, a most végző tanítójelöltek szemébe. A talál