Harangszó, 1922
1922-07-09 / 28. szám
If22. július 9 HARANGSZQ. 227 testi nevelését. Ennek elérésére egészséges, tiszta, családias jellegű, vallásos és hazafias szellemben vezetett Diákotthont akar létesíteni, hogy rontó hatásokból minél mentebb s minél nemesebb és hasznosabb jellemeket neveljen a nemzet és az egyház javára. Ezenkívül fel akarja karolni a soproni líceumból kikerült egyetemi hallgatók ügyét s e célból az egyetemi városokban fiókszövetségeket akar létesíteni. Célja végül az iskola iránt való hála és ragaszkodás ápolása s az iskola nagyjelentőségű nemzet és egyházépítő munkájának támogatása. Gyülekezés: A Diákszövetség hívó szavát sokan megértették s közelből, távolból, sőt elszakított területekről is lelkes örömmel siettek a 365 éves hírneves iskola ünnepélyére. Őszbe borult aggok, munkabíró férfiak, bizakodó lelkű fiatalok, magas rangú polgári, egyházi és katonai kiváltságok s egyszerű tisztviselők gyülekeznek az iskola udvarán, mintegy félezren, örülve az ismerősökkel s a régi iskolával való találkozásnak. Ragyogás az arcokon, itt ott könnycsepp a szemeken, százféle kérdés és felelet az ajkakon. Megható és fölemelő látni, hány hasznos tagot adott ez az iskola nemcsak századokon át, hanem most is a magyar társadalomnak s milyen őszinte öröm és szeretet ömlik el az egész embertömegen, mintha egy család tagjai volnának valamennyien. Kétszeres érdeklődéssel és szeretetted közelednek azokhoz, akik elszakított területről jöttek. A hálát, ragaszkodást, a baráti és testvéri szeretetet nem szakíthatták el az ország meg- rablói. A templomban: Pélkilenc órakor az iskola csengője megszólal s az iskola háromszinü régi zászlója után megindul a hatalmas tömeg a templomba. Elől a legrégebben kikerült tanítványok, akik közt akadnak 80 éven felül levő férfiak is, azután a következő csoportok kor szerint s végül a mai diáksereg. Együtt megy az iskolától a templomig három, négy nemzedék: nagyapa, apa, fiú, mind-mind ugyanannak a szellemi édes anyának, a régi »Alma Materc-nek gyermeke. A templomban az »Erős várunk« hangjai után Hetvényi Lajos vallástanár imádkozik, a gyülekezeti énekkar pedig Altdörfer Viktor karnagy vezetésével a »Miatyánk ki vagy mennyekben« kezdetű karéneket adja elő. Majd Ziermann Lajos soproni lelkész a következő szép beszédet intézi a hallgatókhoz : Kegyelem — néktek — és békesség Istentől a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól! Ünneplő keresztyén gyülekezet! Szeretett Hívek 1 Szülőföldem szép határában van egy forrás. Aki abból iszik — úgy mondják — az nem tudja elfelejteni azt a földet, az visszatér oda. Sokszor ittam én is abból a forrásból. Nem is tudom elfelejteni szülőföldemet. De oda visszatérni most nem szabad. Akik megszállották azt a földet, útját állják annak. Kicsibe múlt, hogy ugyanazok ezt a várost is meg nem szállották s ennek a városnak oly kedves forrását, melynek vizéből mi mindannyian ittunk, a Deákkutat s az alma matert, amelynek kebelén nevelkedtünk, a líceumot el nem zárták előlünk. Egy évvel ezelőtt már búcsúztunk innen könnyes szemmel, vérző szívvel s kezünkbe vettük a vándorbotot s aggódva kérdeztük, merre induljunk, meddig menjünk s hol pihenhetünk majd meg. S ime egyszerre csak — Isten végetlen kegyelméből — úgy fordult, hogy itt maradhattunk s ide visszajöhettünk, hogy Csonka-Magyarországból egy lépést tehettünk előre Nagy-Magyar- ország felé 1 Óh, ne vegye azért tőlünk senki rossz néven, ha már ennél az első lépésnél is úgy vigadunk, mint ahogy az utolsónál fogunk vigadni, ha már itt s most előtör szívünkből Sión foglyainak szabadulási éneke. Feljegyezve találjuk ezt az éneket: 126. zsoltár 1-6-ig. Egy vesztett háború sötét felhői nehezedtek zsidó-országra s a Babilonban fogvatartott zsidó-népre. Egyesek ugyan megszabadultak már a fogságból s hazatérhettek atyáik földére. De a nagy többség még ott ült Babilonnak folyóvize mellett és sírt, amikor megemlékezett a Sionról. Hogyan fogja ez a szegény, mindenéből kifosztott, maroknyi nép ezt a Siont újjáépíteni ? Hogyan fog megküzdeni a sok külső s belső ellenséggel ? Valóban, ha valamikor, úgy akkor vigasztalannak látszott Judeának helyzete. De a hit nem azt nézi, ami az ember szeme előtt vagyon. S így értjük, ha azok a hívő zsidók részben még a fogságban, részben az elpusztított országban már rázendítenek a diadalmi énekre: „Mikor az Úr visszahozná a Sionnak foglyait, olyanok valának, mint akik álmodoznak. Akkor nevetséggel betelik a mi szánk és a mi nyelvünk vigassággal; akkor azt mondották a pogányok magokban: „Hatalmasan cselekedett az Úr ezekkel 1 Hatalmas dolgokat cselekedett az Úr mi velünk; azért vigadunk.“ A zsidóknak ez a története a mi törté- ' netünk. Édes hazánknak s véreinknek nagy része rabságban sinlődik. Mi pedig egy szinte a felismerhetetlenségig megcsonkított belső s külső ellenség által kifosztott országban lakunk, ahonnan a béke, a szeretet, a megértés angyalai felszálltak a mennybe s maradt itten a visszavonás ördöge, aki folyton civakodik, dúl, tép s megöl minden életet. S mi mégis mint a megölettek s megholtak, noha ime élünk s ajkunkra vesszük Sión foglyainak szabadulási énekét, mert megmaradhattunk - Csonka-Magyarország vidéki városainak legszebbikében, amely olyan, mint a zsoltárkönyv, tele dallal, szépséggel, megmaradhattunk ebben az elsőrangú iskolavárosban, ahol századok Óta évente sok száz ifjú és hajadon felfegyverkezik a kultúra, a tudomány, a hit s az abból fakadó tiszta erkölcs fegyverével. Koszorús költőnk: Petőfi Sándor egy alkalommal így ir édesanyjáról öccséhez: „S anyánkat, azt az édes jó anyát. . szeresd, tiszteld, imádd! Mi ő nekünk ? azt el nem mondhatom, mert nincs rá szó, nincsen fogalom; de megmutatná a nagy veszteség, ha elszólitaná tőlünk őt az ég.“ Mi is csak akkor tudtuk meg, hogy mi nekünk az alma mater, a líceum, a főgimnázium, a theologiai akadémia s a tanitó- képzöintézet, amikor azt már-már elveszítettük. De hát — hála Isten — mégsem vesztettük el. Fiaink előtt újból megnyíltak a líceum kapui s mi öregek is odahajthatjuk ma ezüstös s hófehér fejünket arra az édesanya kebelére, amelyen szőke s barna fürtjeink nyugodtak egykoron. S mondjátok csak, mikor az imént elindultunk a líceum udvarából s hosszú sorban eljöttünk ide. nem voltunk olyanok, mint az álmodozók? Nem tetszett egy pillanatra úgy, mintha újból boldoggá tenne bennünket a fűnek fakadása, a virágnak nyílása, mintha újból az ifjúságnak gyönyörűséges tavaszát hordanánk lelkűnkben, mint akkor, amikor az élet gondját még nem ismertük, mert az áldott szülői kezek nem engedték azt fiatal szívünkre borulni, mert keblükkel befedeztek bennünket, mint a madár betakarja szárnyaival az ő fiait? S nem tetszett úgy, mintha ott a régi falak között a még élő s a már Istenben boldogult jó professora- inknak jóra intó, óvó, kérő szavakat hallanánk s éreznénk, amint lelkűknek legjavát nekünk adják s nem tetszett úgy, mintha szemeik ismét rajtunk nyugodnának ? Hallottam oly gyermekekről, akik soká idegenben voitak. Hosszú évek múlva, amikor már megnőttek s külsőleg teljesen megváltoztak, visszatértek a szülői házba. Azt hitték, szüleik már nem is ismerik őket. De az atyjuk, anyjuk szemeikbe nézett, megfigyelte egy pillanatra arcuk vonásait s a következő percben már magukénak ismerték s keblükre ölelte őket. K. T. így van velünk ma a mi anyaszentegyházunk által fenntartott ősrégi iskola is. Szemünkbe, arcunkba néz s arról akar olvasni a mi lelkűnkben, a mi életünkben. Látni akarja, hogy ott ragyognak-e még azok a nemes vonások, miket a haló poraikban is áldott mestereink szívünkbe véstek, amikor az egyik kezükkel az égre mutattak, a másikkal a földre s különösen annak egyik részére, arra a pontra, mely nekünk a legszebb, a mi drága, édes hazánkra. S tudni akarja, hogy imádjuk-e még Istent s szeretjük-e még e hazát s embertársainkat, mindenekelőtt e hazában levő atyánkfiáit? Mert ha valaki ezt mondja: Szeretem az Istent és az ő atyafiát gyűlöli, hazug az, mert aki nem szereti az ö atyafiát, akit lát, mimódon szereti az Istent, akit nem lát? S aki nem szereti saját népét s hazáját, abból hiányzik minden ember- s istenszeretet s az ég után való törekvés. Ezért szeressük e hazát s népünket s emlékezzünk meg a mi elszakított testvéreinkről, kérjük Istent a zsoltáriróval: Uram szabadítsd meg a mi foglyainkat, mintha vizet vinnél a száraz tartományba. Uram, látod, hogy elepednek a közös édesanya után. Ne hagyd őket elepedni, ne hagyd őket meghalni. Hadd teljék be az ő szájuk is nevetséggel s az ő nyelvük vigazsággal, hadd mondhassák már ők is egyszer, amint most mi mondjuk: „Hatalmas dolgokat cselekedett az Úr mi velünk, azért vigadunk.“
