Harangszó, 1922
1922-05-28 / 22. szám
180 HARANQSZÓ. 1922. május 28. majoros gazda igazolta, hogy akkor éjszaka a majorban tartózkodott. A parochiára ereszkedő felhő ezzel is sötétebbre feketedett. De a dolognak még folytatása is volt. Egy szép napon korláti megjelent Rafanides prédikátornál és Simon János leányáról kérdezősködött. Mert az mégsem járja, hogy prédikátor uram önkényüleg beleavatkozik egy családapa ügyébe és intézkedni merészel annak gyermeke sorsában. Mivel pedig őnagysága minden iniuriát lelke mélyéből kárhoztat és megvet, felhívja prédikátor uramat, hogy Simon János hajadon leányát az édesatyjának haladéktalanul visszaadja. Rafanides Sándor most már sokkal kurtábban végez Korlátival. A leányzót biztos családnál elhelyezte s azt visszaadni nem hajlandó, mert az édesapja áruba akarta bocsátani a leány fiatal testét. — És ha azt akarta?.,. Mi köze ahhoz prédikátor uramnak? — kérdezi fennhéjázón Korláti s szinte tajtékzik az elfojtott indulattól. ' — Én ennek a községnek lelkiatyja vagyok s mint ilyen védelmezem lakosainak testi és lelki jólétét... feleli Rafanides s kemény elszántság ül az arcán. — És a bátorságot honnan veszi kegyelmed? folytatja a kérdezést Korláti. — Az én Uram, Krisztusomtól, ki minden igazságért keresztfahalált halt és aki sohasem maradt néma, midőn beszéddel kellett bizonyságot tenni az igazságról. nyoké, akik minden tavasz után azt mordják: — Csak egyszer van nyár! — Egyszer van — de néha egész életen át tart. És mégis-mégis felsóhajtanak: — Ez hát a nyár, az élet igéret-földje ? I.. . — Igen — a vágyak teljesedése, de az álmok elmúlása is... — Az álomé: a titkon ejtett lánykönny, a valóé : a hangtalan asszonysóhaj ... — S az örök, viruló mosoly ? — A pillanatnyi boldogságnak szól... ... Az utcán hullt tovább az akác. Szótalan hallgattuk zizegését... A napszívta, szellő fosztorgatta akácszirom fanyar szaga csapott be szobámablakán. Elmúlt a tavasz, eljött a nyár, a meleg kivirította a tubarózsákat. Itt a nyár. Szépasszonyok szíve fölött ott bódít, hervadoz a tubarózsa: az örök Nyár... — Hát vegye tudomásul prédikátor uram, hogy immár nem Simon Jánossal, hanem vélem áll szemben — válaszolja nagy haraggal Korláti. Simon Jánosnál megmutathatta jogtalan hatalmát, de velem szemben már gyengének fog bizonyulni. Azért újból kérdezem: hajlandó-e prédikátor uram a leány tartózkodási helyét megnevezni, s hajlandó e őt holnap kastélyomba felvezettetni?, .. A prédikátor kemény tekintettel néz Korláti szemébe. — Nem vagyok hajlandó. A leány oltalmam alatt áll I Lelke, teste tisz taságát megvédelmezem a hitvány édesapjával szemben s ha kell, megvédelmezem nagyságoddal szemben is. — Ez az utolsó szava prédikátor uramnak?.,, tajtékzik Korláti. — Et az utolsó szavam 1 feleli Rafanides s szava olyan, mint a szikla. A parochia fölötti sötét felhő még feketébbre sűrűsödött. Egy délelőtt lovas katona ugrik le a papház előtt. Fához köti lovát, azután kemény léptekkel végigkopog a téglaburkolatu gádoron A prédikátor nincsen a házban. Szigorú parancsa lehet, mert nem megy utána a kertbe, a levelet nem adja ki kezéből, hanem mozdu latlanul megáll s megvárja, míg a nagy ijedtségbe belesápadó Ilona leány- asszony be nem hívja a kertből a prédikátort. Akkor azután átadja a levelet Rafanides Sámuel prédikátor uramnak. írást is vesz róla, hogy átadta. Rafanides be zárkózik dolgozószobájába, vigyázva körülnyirja a pecsétet, úgy bontja fel a levelet. A levélben hosszan cirkalmazott mondatokban el van mondva, hogy a magas helytartótanács az evangélikus egyháznak a szolgaházai templomra való jogát el nem ismeri, a templomot a római katholikus anyaszentegyház birtokába átadni elrendeli, miért is felhívja Rafanides Sámuel prédikátort, hogy engedelmesen meghajolva a megmásíthatatlan rendelés előtt, a templomot két hét múltával átadja s a parochiáról családostól kiköltözködjék. A parochiára aláereszkedett az éjfekete sötét felhő. Gonosz, haragvó indulatok gomolyogtak sürii tömegében s rejtett redőiben pusztító villámok szunnyadtak. A parochia lakóinak arca egy-két napig riadtan tükrözte vissza lel'kük háborgását. Ilona kétségbeesve tördelte a kezét és sirva rejtette apja ölébe könnyes arcát. István gyerek rémült arccal járt-kelt, megállt, hallgatódzott s mint a madárfióka az elhullatott magocskákat, összeszedegetett minden elejtett szót s abból igyekezett meglátni, micsoda veszedelem fenyegeti őket. Még Mária asszony arcáról is eltűnt a nyugalom. Erélyes ivelésü ajkát keményen összeszorította s szemei tűzben égtek. De a prédikátor és Márton arca hideg és nyugodt maradt. Aggodalom, csüg- gedés, félelem nem csorbította erejüket. Az ég felé tekintettek s nyugodtan várták Istentől elrendelt sorsukat. — Mit határoz, édes uram? — kérdezi egy este Mária asszony s tekintetében szeretet és féltés ölelkeznek. Rafanides Sámuel nyugodtan tekint végig övéin. Azután átnyúl a felesége kezéhez s belekulcsolja saját kezébe. — Maradunk és várunk 1 — mondja biztos hangon. Talán élet, talán halál rejtőzködik ebben az elhatározásban, de mindenképen kötelesség és hűség. Az Úr szava pedig ígyen szól: Aki végiglen megáll, az tartatik megl Jöjjön hát bármi, én megállók végiglen 1 Titeket is kérlek, jó hitvesem és gyermekeim, ne legyetek lelkemen egy pillanatig se földre- vonó teher, hanem legyetek lelkem erőssége és bátorítása a nehéz időben !.. . Ilona leányasszony odaomlik az édesapja lábaihoz s ölébe nyugasztja arcát. Eleinte mozdulatlanul térdel, azután lassanként elfojtott zokogás rázza fiatal testét — Mi lesz velünk, mi lesz velünk, édes, jó apám ? Megint átszenvedjük gyermekkorom rettenetes emlékeit?... Megint tűz, pusztulás, éjszakai menekülés, koldusbot és bizonytalan jövendő várakozik reánk?... Rafanides arcán egy pillanatig ellágyulnak a vonások. De azután ismét kemény határozottsággal csendül szava: — Ne félj, édes lányom 1 Maradunk és várunk 1 Maradunk, de nem egyedül, hanem az Istennel Várunk, de nem csupán ellenségeink támadásán és erőszaktevését várjuk, hanem várjuk a felséges szent Isten segítséget adó kegyelmét I Ellenünk lehetnek sokan, talán mindenki I Hozhatnak fegyvert, nyithatnak börtönt, elvehetnek vagyont és életet, tönkretehetik családi boldogságunkat, földi nyugodalmunkat! Mindent, ami előttünk drága és kívánatos e földön. Mit használ nekik? A győzelem akkor is a miénk lesz, mert a mi oldalunkon van az igazság 1 Ne féljetek, édes cselédeim, az Úr oltalmában vagyunk! (Folytatjuk.)
