Harangszó, 1922
1922-05-21 / 21. szám
172 HARANQSZO. 1922. május 21. lobogó tűr árulja el lelke rettenetes háborgását. — Én pedig újból mondom Nagyságodnak, hogy Szolgaháza sorsa felett legfeljebb kancelláriák, helytartótanácsok, meg vármegyék döntöttek, szóval: gyarló, bűnös emberek, de nem döntött maga az irgalmas Isten. Akármilyen magasra taksáljam az emberek Ítéletét, én már csak mégis meghallgatom a felséges Isten Ítéletét. Már pedig ezen a helyen ez a templom állani fog időtlen időkig s Isten végezése szerint a tiszta evangéliom hirdettetik minden nemzedéknek. Korláti vállatvon, azután könnyedén odaveti a kérdést: — Hát a fiáról mit határoz?,.. — Amit megmondottam, megmondottam. És, ha azelőtt másként terveztem volna, úgy Nagyságod szavai után most elhatároznám, hogy Márton fiamnak itt, ebben a szent eklézsiában kell szolgálnia I... Most már érzem, hogy ez az Úr akarata és tanácsosabb az Istennek engedelmeskedni, semmint az embernek. Ennél maradt a dolog. Márton fényesen megállotta a papi vizsgálatot, azután felavatást nyert. Bizonyságlevelének bemutatása után a szolgaházai eklézsiában hirdette az Isten igéjét mind az egész nép lelki épülésére. Ezzel azután a szakadék Korláti és a papi ház között még mélyebbre hasítódott. (Folytatjuk.) E..9..M.EÄLRE:. Karcolatok a hétről. Soltész István érsekvadkerti róm. kath. káplán — azt írják a fővárosi lapok — bázról-házra járva a/zal korteskedett, hogy a protestáns kormány el akarja törölni a katholikus vallást s az a katholikus, aki a kormányra szavaz, elkárhozik. Bizonyítékok vannak arra nézve is, hogy a káplán a gyóntatás elvégzésével arra akarta kényszeríteni híveit, hogy az ellenzék jelöltjének ajánlási ívét írják alá s kortesbuzgalmában többrendbeli kormányzósértést is követett el. Majd amikor a népgyűiésen a balassagyarmati katholikus papot, aki a káplán izgatásait kifogásolta, áruló jelzővel aposztrofálta, egy a népgyűiésen jelenlevő résztvevő a káplánt amúgy magyarosan arculütőtte. Nem lévén már most jelen, nem tudhatom biztosan kinek van itt, a káplánnak juttatott pofon körül igaza. Egyébként az igazságot itt kihámozni, majd minden bizonnyal az illetékes járásbíróságnak lesz a dolga. De azt az egyet tényként könnyűszerrel megállapíthatni, hogy papi ember, ameny- nyiben igazán hivatásának akar élni, ne ártsa bele magát a napi politikába, különösen, amikor ennek hullámai oly magasra csapdosnak. Krisztus anyaszentegyházában, úgy a katolikusoknál, mint a protestánsoknál sokkal inkább evangélizáló, mint politizáló papokra van nagy szükség napjainkban. Indítvány. A soproni Evang. Líceumi Diákszövetség egyetemes soproni evang. líceumi érettségi találkozóra hívja azokat, akik a soproni evang. líceumban tettek érettségi vizsgát. Ezzel kapcsolatban tervbe van véve a Deák-kut meglátogatása, kiépítése, sőt tervbe van véve a volt deákkuti vármegyének is bizonyos keretek között való feltámasztása. Alulírott, ki a volt deákkuti vármegyének egyik igénytelen főispánja voltam, rámutatva arra, hogy a deákkuti vármegyének nem csak a 8 gimnáziumi osztály növendékei, de a theo- logusok és a képezdészek is tagjai voltak; — s reá mutatva arra, hogy a régebbi időben a három testvér intézet a gimnázium, a theologia, a képezde egy igazgató vezetése alatt állott s a legszebb testvéri viszonyban volt egymással, indítványozom, hogy a tervezett összejövetelbe vonassanak be azok a tanítók, azok a lelkészek is, akik bár iskoláikat egyébként máshol végezték, de a tanítói, vagy lelkészt oklevelet a soproni képezdében, vagy a soproni evang. theologián szerezték meg. Legyen a tervezett találkozó nem egyetemes érettségi találkozó, hanem találkozója a soproni három evang. tanintézetben végzett s ezekből kikerült növendékeknek. A tervezett összejövetel csak úgy lesz igazán impozáns, szivet s lelket emelő, ha azon minél többen veszünk részt! Bük, 1922. május 14-én. Farleas Elemér büki ág. hitv. ev. lelkész. Gyújtsunk előfizetőket és adakozzunk a „Harangszó“ fentartására. Háborús emlékeimből A tavasz ébredése 1915-ben. A téli csendet a vidámság, pezsgés váltja fel. A szabadban, a fűszálban, a harmatban, a mező virágaiban bizonyos varázs nyilatkozik meg, amely felemeli a lelket a Mindenek Alkotójához! Szívesen időzik ilyenkor az ember a természet ölén, ahol most minden oly beszédes és sokai ígér az életről, az élet boldogságáról. . . Én is künn bolyongok a vidéken, ahol új élet fakad. A folyóparton a halászok a megáradt vízben halásznak napestig. Emelgető hálóval űzik a halászatot. Nehezen megy a mesterség. Lassan megy a fogás! A folyópartok pázsitosak. Tele vannak vadvirággal. Már márciusban pompáztak ezek. Csokrot kötök belőle. De kinek kedveskedjem vele? Kit örvendeztessek meg vele? Hej, milyen kedvet szerezhettem volna vele kis leányomnak, aki olyan nagyon szereti a virágot! A vadrózsák is olt diszlettek a közeli bokrokban és a mezei vadvirágok különféle fajai ott pompáznak a mezőn a maguk tarkaságában. Hát a madárvilág is a tavasz hirdetői! Ezek is érzéseket keltenek az emberi lélekben! Ott a sas, a madarak királya, száll le büszkén a magasból a mezőre, hogy martalékát elfogyassza. Valami megriasztja. Felrepül és zsákmányát tovább cipeli magával. Valami békát fogott s azt akarta elkölteni, de a sors megirigyelte a szerencséjét. A gólyák is jönnek. A magasban szállnak. Le-lecsapnak a mocsarakban. A közeli falunak rendes lakói ezek. „Tavasszal először csakis párosával jó látni őket, — mondják a babonás emberek, — mert akkor nem hal meg senki sem az illetőnek a famíliájában!“ Van valami megkapó és érdekes a gólya életében, nem hiába kedvelte az Alföld magasztalója, a nagy Petőfi. Mintha a darvak is korábban érkeztek volna meg az idén! Ennek az okát az egyik népfelkelő azzal magyarázza meg, hogy a darvak télen Franciaországban tartózkodnak, de a télen a háború miatt nem mertek odamenni, hanem a közelebb eső vidékeken húzódtak meg és innen gyorsabban visszatérhettek régi megszokott helyeikre. A gémek csapatostul lepik el a tavakat, hogy azt a sok békát, amelyek esténként brekegéi-ükkel valóságos koncertet rendeznek és hirdetik a tavasz megérkezését, felzsákmányolják. A vadludak a levegőben repülnek tovább és vigasztalnak bennünket, a pusztában levőket, hogy mi, földi vándorok, akiknek fülébe zúg a közelben bömbölő ágyuzaj, nem vagyunk egyedül. De a vadlibák tovább szállnak kimért útjaikon és bennünket itt hagynak, hogy tovább töprengjünk a homályba burkolt ködös jövőn. Hát a kakuk is megszólal. Egymásután mondja az ő egyhangú nótáját. Az életéveire kiváncsi halandó remegéssel hallgatja a kakuk dódonai jóslatszerü kiáltását. Ha keveset kiált, lekicsinylők és korholják a jóstudományát. A fecske is megreparálta már rongált fészkét, hogy abban költhesse ki pelyhes magzatait. A pacsirta, a fülemile is hirdetik a kikelet megjöttét. A mezőn bárányok ugrálnak és vidáman legelésznek az édes fűben. 5» 5 I
