Harangszó, 1922
1922-05-21 / 21. szám
XIII. évfolyam. 1922. májusul. 21. szám. Alapította: KAPI BÉLA 1910-ben. Laptulajdonos: a Dunántúli Luttier-Szövetséo. Kéziratok Lovászpatonára (Veszprémmegye), előfizetési díjak, reklamációk a HARANGSZÓ kiadóhiva- tálának Bzentgotthárdra (Vasvérmegye) küldendők. Előfizetést elfogad minden evang. lelkész és tanító. Megjelenik minden vasárnap. HARANGSZÚ SZERKESZTIK: SZALAY MIHÁLY, NÉMETH KÁROLY, CZIPOTT GÉZA. Kiadóhivatal: SZENTOOTTHÁRD, Vasvármegye. A IIARANOSZO elöfl/.eténl ára: Cimszalagos küldéssel »/* írre 38, félévre 75, egész évre 150 K. Csoportos küldéssel: >/* évre 83, félévre 65, egész évre 130 K. Lether-SzSretégl tagoltnak cimszalagos küldéssel >/t évre 33, félévre 65, egész évre 130 K. Csoportos küldéssel: >/. évre 28, félévre 55, egész évre 110 K. Mennek, mendegéinek... A veszprémmegyei Somlóvár omladékái között álldogáltam el évekkel ezelőtt, nézegettem a romfalakat, a belevésett neveket. Sok ismerősre találtam, egy helyen, négyszögbe kerítve, meg éppen kedves liangzásuak ötlöttek szemembe: „Arndt János, Király Béla, Stromp Őyula... Sopronból, 1898. okt. 1.« Olvasgattam a neveiket — nem messze az övékétől Rupprecht Lajosét s több, akkor soproni diákét — és hirtelen, aranyos keretből elémtiint egy régmúlt, hervadozó, őszi nap... édesbú3 szelídséggel ömlő napsugárban fürdő, szüretelő hegy... nóta... muzsikaszó... pisztolydurrogás... A hegy népes, a hajlékok vendéggel tele... Egy vendégszerető hajlék megnyűjtott febérasztalánál, egy kettő kivételével, ott volt a soproni tanárikar is. Ennek a kirándulásnak az emléke azok a nevek ott a várfalban... Olvasgattam ... és úgy elfogott valami. .. a meghatottság: — Istenem 1 Azóta mind-mind elmentek Sdiüffer Károly után 1.. k És fejfák keresztjére vésték Renner János nevét, oda fiatalon Vojtkó Pálét, majd Nádossy Gyuláét. Elmentek... és egyre mendegéinek utánuk újak s régiek . . . Legújabban nem a várfalról: a Harangszó hasábjairól sötétlett elém fekete gyászkeretben egy kedves név és láttára elfogott ismét a szomorúság : — Az után az előkelő, nobilis menet után most elköltözött a legelőkelőbb : Gombocz Miklós is!... Mennek... mendegéinek .. Lelki szemeimmel követem őket, kisérem őt: a legelőkelőbbet. .. S amikor ezt teszem, azt hiszem, velem együtt sokan lesznek egykor széles e hazának most szűkre zsugorodott határai között (messzebb nem terjedhet a Harangszó) a soproni lyceutn volt növendékei közül, akik őszinte meghatottságtól elfogódva gondolnak volt igazgatójukra, tanító mesterükre. Közel húsz esztendő választ el attól az időtől, amikor diákja voltam. Nem túl nagy idő; — de tekintve ennek a világrendítő viharoktól senkit meg nem kimélő második felét: kétszeresen számit és elég sok ahhoz, hogy egykor jólismert vagy akár kedves arcok kitörlődjenek a gyarló emlékezetből. Mégis élénken tűnik ma is elénk Gombocz Miklós erős, zömök alakja, nemes-élü arca s a magas homloka szögletében két zord ránc, melytől hirtelenében úgy megijedt a kis diák, mint a nagy matúrái kormánybiztostól. De csak első látásra, mert nagyhamar meggyőződött róla, hogy nála is, mint annyi soknál, az a két zord ránc nem egyéb, meleg, emberszerető szív palástjánál. A gyengédebb érzések kiváltására fogékony szívet — pláne tanár embernél — jó palásba burkolni — másként visszaélnek vele... Gombocz Miklós pap volt, pedagógus és tanár; annak a nemes generációnak mindinkább kiveszőben lévő tipikus képviselője, aki az igazi krisztusi szeretetet a templomból hozta magával az iskola katedrájára s ezt itt is gyakorlatban igyekezett megvalósítani Tanítványainak serege azt mondta reá: — Szigorú, de igazságos I... — És ez a látszólag semmitmondó jellemzés nőm plus ultrája az elismerésnek, amit a tanítvány a tanárának megad. Kevésnek jut ki. A tanári pálya, mondjuk meg őszintén, hálátlan (akár a birói) s amíg diák a diák, a legtöbb nem tudja értékelni, felfogni, mit köszönhet a tanárának (már annak, akinek); aminthogy a szülői szeretetet is többnyire csak akkor tudják értékelni, amikor a föld alól nem sugároz már meleget. Túl az iskolapadokon, jól bennt az életben, tisztultabb fejjel, emelkedettebben gondolkodva jönnek reá, hogy az Isten és a szülő után a tanító és tanár következik: nekik köszönhetők mindazok az alapvető életértékek, melyek egyedül maradnak meg a sírig. Gombocz Miklóssal szemben mintha mindezt nemcsak a volt, hanem a tényleges diákjai is tudták, érezték volna, annyira szívből és nem színből tisztelték. És hogy nemcsak respektálták, hanem őszintén szerették, semmisem bizonyltja jobban, mint az, hogy nem ruházták fel „mellék-névvel“ — ami pedig az eleven, humorra, mindig kész diák- gyerektől egy-kettőre megkapható és pedig következetesen jellemző, néha vaskos formában. Gombocz Miklós nevéhez a soproni lyceum modernebb értelemben vett fénykora fűződik. Az 6 igazgatása alatt lett államsegélyes a főiskola s nyert elhelyezést a mai viszonyoknak megfelelő épületben. 1894. szept. 11 -én tartott épületavató ünnepélyen, már mint főgimnáziumi igazgató, beszédjében a többek közt a következőket is mondotta: »Ebben az újra épült, közel negyedfélszázados főiskolában nevelni akarunk nem rideg értelem-embereket, akik az igazság és jog diadalában hitüket elvesztették, akik fogalmaikat, meggyőződésüket a világ ítélete szerint ruhaként cserélik, akik a kötelességet csak addig ismerik, ameddig a haszon és kényszer hatása ér; hanem oly férfiakat, akik háttérbeszoritva, félreismerve, sőt megalázva is a felismert igazság útján indulnak, mennek: nevelni akarunk erkölcsi jellemeket. “ Harmincnégy évi tanári, tizenkét évi igazgatói működése alatt ezt a nemes, szép célt igyekezett megvalósítani Gombocz Miklós. És hogy valóban meg is valósította, bizonyftják
