Harangszó, 1922
1922-04-30 / 18. szám
148 HARANGSZÖ 1922. április 30. boltozásu s kissé szúrós tekintete nem annyira a gondolkodó, mint inkább az éles megfigyelő lelket mutatja. Hirtelen tekintettel végignézi az elnémuló két diákot, azután bizalmaskodó szeretettel melléjük telepszik. Hunniushoz intézett szavain megérzik, hogy annak híradásain sokat töprengett s szeretne az otthoni állapotokról egy kis részletes felvilágosítást kapni, de nem tudja, hogy hogyan kapjon bele a kérdezősködésbe. Márton az ablakmélyedésbe húzódik s hallgatagon a kert lombos fái között veszíti el tekintetét. — Meddig maradsz Halléban ?... kérdezi Gáspár Hunniust. — Egy évig szándékozom. És Te?... Az a vállát vouogatja. Azután lassú kedvtelen hangon válaszol. — Néha azt gondolom: itt maradok, míg csak meg nem érek az önállóságra! Minden megtanulhatót megtanulok. Lelkembe szívom ennek a nemzetnek erejét, szorgalmát, munkabírását, azu*án hazamegyek s szol gálom szerencsétlen nemzetemet, úgy, ahogy tudom 1... De azután legyintek egyet a kezemmel. Eh 1 Hiába van minden!... Magyar embernek nem érdemes álmodni, tervezgetni, akarni I... Hazamegyek, beleülök a birtokba, már tudniillik abba, amit az édesatyám még meghagy számomra, muzsikus cigányt állítok a fejem mellé, boros kupát tétetek az asztalomra, azután — utánam az özönvíz!... Hát most értsd ki a beszédemből, magyar testvér, hogy mikor megyek. Lehet öt év múlva, lehet egy év múlva, lehet holnap... — Isten beszélt belőled I... szól hátra Hunnius De csak addig, míg arról beszéltél, hogy miért. akarsz ittmaradni. Bárcsak így határoznál. De nem hangulatból, hanem kötelességből 1... — És te meddig maradsz itt, Márton testvér?... veti az ablak felé a kérdést Hunnius. Az nem fordítja a szoba felé fejét, úgy válaszol csendes, de határozott hangon. — Én két hét múlva megyek 1 A kettő megütődve felkiált. — Hogyan, két hét múlva?!... — Hát beléd mi ütött?... Az meg nyugodtan elismélli a szót. — Két hét múlva !.. . Szava azonban tompán kondul, mint az érctelen harangszó. — És miért?... kérdezi tágra- nyitott szemekkel Korláti Gáspár. Hiszen eddig sohase tettél erről említést. Hát mi történt?... Márton hallgat, majd lassan válaszol. — Ne csodálkozzatok és ne gondoljatok valami rendkívülit. Nekem haza kell mennem. Nem töprengtem sokat ezen. Épen most határoztam el, azóta, hogy Te is itt vagy, Gáspár. Sokat beszélgettünk Hunniussal az otthoni dolgokról s mindaz, amit hallottam, arra kötelez, hogy menjek. Ne szóljatok ellene, hiába tennétek. Hiszen a szívem vérzik s a lelkem sír elhatározásom miatt. Egészen másként gondoltam az itteni munkámat s az otthonira való előkészülésemet De most mindennek már vége. Ne is keressetek magyarázatot. Talán meg se tudnám magyarázni elhatározásomat. Sok kicsiny, észrevétlen szálacska fut össze egy pontba, külön-külön alig veszitek észre a szá lacskákat, jelentőségüket se látjátok és mégis a vége az, hogy haza kell mennem. Indokolni se tudnám, de annál inkább érzem, hogy így kell tennem. Nekem az Isten Hunnius barátunkkal üzenetet küldött: kelj fel, menj a te hazádba és házadba és várjad be, amit rendelek felőled!... Két hét múlva tehát megyek! Beszéd közben csendesen feláll s az asztalhoz lép. Ekkor látják, hogy arca sápadt, mint a hold fénye s vonásain keserű keménység húzódik át. — Tehát két hét múlva 1... mondja a kettő. Ö csak a fejével int: .— Igen, két hét múlva — 1. . . A két hetet Márton teljesen az édesapja által röábizott ügynek szenteli. Maga végez mindent. Közben még Hunniussal sem közöl semmit. Korláti Gáspárnak pedig egy szót sem szól az egészről, sőt Hunniusnak is megtiltja, hogy valamikor is említést tegyen neki róla. Felkeresi tanárait, az ismerős p.édikátorokat és segítségükkel több befolyásos előkelő férfiút. Jön-megy, nagy urak előszobájában várakozik, magyaráz, argumentál, disputái, könyörög, aszerint, amint arra szükség van. Végre egy délután örömsugárzó arccal lép be Hunnius szobájába. — Hála legyen a jó Istennek, rendben van minden. Hunnius arcán is fe'csillog az öröm. De azután sötét felhőként a szomorúság borulata fogja be. — Szívből örülök a sikerednek, édes testvérem, szól megindult hangon, de egyben bánkódom is miattad. Ügyünknek s Prédikátor Uramnak reménység ébredését jelenti ez a siker, nekem azonban ugyanakkor keserű veszteséget hoz, mert elveszítlek. Mennyire szerettem volna veled együtt tölteni ezt az esztendőt, érezni a lelked erejét s kiérdemelni barátságodat !... Márton hosszan néz a beszélő szemébe. Hunniust a rövid idő alatt nagyon megszerette. A fiatal theolo- gus nyilt tekintete, egyenes gondolkodása és erős jelleme kizárt minden hízelgést. Az egész ember olyan volt, mintha lelke üvegházikóban élne, mindenki beléje láthatott. — Én is fájlalom elválásunkat, Hunnius testvér, szól meleg hangon Rafanides Márton s melegen megszorítja barátja kezét. De remélem azt is, hogy nem búcsúzunk örökre. Lesz még találkozásunk s nemcsak a lelkünk fog közös nagy ügyünkért együttmunkálkodni, hanem test szerint is egymás közelében lehetünk. Adja a jó Isten, hogy úgy legyen! felel meghatottan Hunnius. Utolsó este ismét együtt van a diákok csapata. A postakocsi tizenegykor indul, addig még néhány óra van s ezt felhasználják a bucsuzásra. A szobát zöld gályák díszítik s a hosszú asztalt ünneplő diáköltözetbe öltözött diákok ülik körül. Mikor Rafanides Márton Hunniussal és Korláti Gáspárral belép a szobába, hangos szeretetnyilvánítással fogadják s alig győzi megszorítani a felényúld jobbokat. Azután meleg búcsúszavak hangzanak. Márton meghatottan válaszol. Háláról beszél, mely a német testvérek szeretetéért eltölti szívét s melyet hazájába magával visz. Kéréssel búcsúzik. Magának csak egy kis emlékezést kér a jóbarátok szívében, de szerencsétlen nemzetének ennél sokkalta többet: szeretetet, becsülést, igazsága melletti védelmet, erőt és oltalmazó kart. Azután a fal mellé tolják a hosszú asztalt. A szoba közepére magas állványra egy emberfej nagyságú gránitkövet helyeznek. Egymást átölelve körülállják valamennyien. Jobbjukban magasra emelkedik a söröskorsó s ajkukról komolyan s meghatottan zeng a diákbucsuztató nóta: Isten áldjon, te hű barát, Zárd szivedbe szívünk szavát: Bármerre visz életutad, Barátságunk veled marad ! Isten áldjon, te liü barát! És mikor elhangzott az utolsó vers is, Rafanides Márton a gránitkőhöz ütötte korsóját, úgy, hogy az cserepekben hullott a földre.
