Harangszó, 1922
1922-04-09 / 15. szám
122 HARANGSZÓ. 1922. április 9 A hétköznapi gyűlölködések és civódások között megállít bennünket újból s magunkba szállásra késztet a halál angyala, mely hideg kezével, ott a távol messzeségben, az óceánövezte Madeira kéken emelkedő partjai mögött egy funchali villában keserű száműzetésben, végigsimított Szent István koronája viselőjének, a tragikus magyar királynak fáradt, szomorú arcán s átringatta őt a napsütéses örökkévalóságba. Síri ágyánál, a magyar nemzet, imában egyesülve, osztozik a gvászba- borultak fájdalmában. Amidőn Károly király szomorú elmúlása alkalmából önkéntelenül is megelevenedik lelki szemeink előtt a magyar király megrázóan tragikus királyi sorsa, imádkozó lelkünk azzal a fohásszal állja körül kihűlt tetemét: a jó Isten, aki a sok szenvedésen és megpróbáltatáson keresztül ment királynak megadta immár a pihenést, adja meg a belső nyugalmat szerencsétlen hazánknak is azáltal, hogy a gyászos ravatalnál találjanak egymásra mind, akik a magyar haza jövőjét szolgálni akarják. * IV. Károly királynak tragikus sorsa mély megilletődést kelt. Fiatalon, telve életkedvvel és jó akarattal, boldog házaséletet élve jutott Európa egyik leghatalmasabb trónjára és úgy látTAH O A. ~ A hegyekben. Zöldbe öltözött hegyek, tavaszi élet... A rajvonalba sorakozó szőlőrendek közt dallamosan pöng a kapa, a sűrűben az erdők-mezők kósza dalnoka, a kakuk fuvoláz, míg csak — a néphit szerint — meg nem látja a szürkefátyolos szemhatárba szaladd mezőkön az aranykeresztes gabonakepéket. Akkor elhallgat. Elnémulása valóban összeesik az aratással, nyár közepe fele nem kakukkol már. Talán erőtvesz rajta a néma megbánás, mint nyár után a vénlegényeken, hogy miért nem nősültek meg, mikor szép a családi élet, és a leányokon, akik nem mentek hozzá a szívük választottjához, mert ráfogták a rossznyelvek, hogy korhely a legény. De azért szott, hogy a sors két kézzel osztja rá ajándékait. Bár a háború vérzivatarja közt vette át az uralkodást, de birodalmának seregei minden irányban mélyen benn álltak az ellenség földjén; egy győzedelmes hadjárat, dicsőséges béke és annak nyomán népeinek szeretete és hálája intett felé. De minden máskép történt. Jött az összeomlás, a háború vereséggel végződött. Jöttek a forradalmak, jöttek : Gödöllő, Eckertschau, Svájc, Szombathely, Dénesfa, Budaörs, Funchal... s most a korai vég. Károly király halálának hire nem jött váratlanul. Súlyos betegsége, amely legyengült szervezetét még jobban megviselte, katasztrófával fenyegetett. A katasztrófa április 1-ével azután be is következett. Holttestét valószínűleg az ántánt engedelmével később Bécsbe szállítják. Csengey Gusztáv üdvözlése a soproni theo!. Akadémia Luther-körének 1922. március 26-án tartott diszg> ülésén. Itt vagy közöttünk! Üdv Neked! Köszöntünk! A magyar Múzsa lelkes, agg fiát. S ahhoz, mit érzünk, szóba, dalba öntünk Meleget ifjú lelked tüze ád. Költő-papunk, Te! Két najty eszirte rezgett Kedves lantod felajzott húrjain: Hit és Haza, a Kereszt é3 a Nemzet. .. S kebled még ma is ezt ápolja hü’n. Ezért kellett most hontalanná lenned, Melyért daloltál, önhazádban itt, Ezért kell bújdosók kenyerét enned, Ontván a honfi bánat könnyeit. minden tavasszal, virágfakadás idején eszébe jut a régi — hiszen olyan simogató volt a szava, meleg, tiszta a szeme I — s elnéznek arrafelé, amerre utolján eltávozott: — Nem-e jön vissza? — Nyár közepén nincs kakukszó, aminthogy tavasz után lassabb a verése minden szívnek, halkabb a csattogása minden madárnak, annál több van ilyenkor tavasszal. Parrag- kapáláskor, meccőolló csettegésekor hallja már a gazda s azután aratásig egyre tilinkóz, mintha arra akarná biztatni a szőlőtkötöző, napos arcú lányokat: — Daloljatok! — Pedig ezek anélkül is versenyt dalolják a mezei madárral a vadvirágos réteken, szamócás erdőkalján, oleánderes házak táján termő nótákat, melyekből forrásvízként buzog az ősmagyar erő, hegyiszéna illat. A hegyekből szól még igazi magyar nóta. Vissza-visszajár a bús magyar Téged soh’sem csábított, „lelkesített“ Hitet, hazát tipró modern Nyugat. . . De most szemed — nyugat felé tekintett^ Hogy Sopron a miénk, magyar maradt. Örülsz velünk, de, hogy örüljön A l.elked mélyen, tisztán, teljesen: Engedd, Uram, hogy újra felcsendüljön Csengey lantja fent — Eperjesen. S ő lássa újból, lássa nemsokára, — Téged dicsérve, mint agg Simeon —: All mindenütt e haza ős határa Es „bent virágzó, künt erős e hon"! Stráner Vilmos. Az Úr oltalmában. Történeti elbeszélés. Irta: Kapi Béla. Ötödik fejezet. 15. folyt. Szunyogh András nevének említésére egy kis széiid mosolygás lopóz- kodik az emberek bajusza alá. Egyikmásik feléje fordítja tekintetét s lopva vizsgálgatja, hogy ráncoktól barázdált arcán hogyan omlik alá könnyeinek árja. De a következő pillanatban már felpattan András bácsi s miután könnytől ázott arcát csontos ujjaival többszőrönként végigtörlé, szól ilyenképpen : — Tisztelendő és Tudós Prédikátor Uram, a szívemhez szólották szavai és én igenis bizonyságot tehetek eme érdemes tanács előtt, nemkülönben eme érdemetlen Szakajtó Ferkó előtt, hogy valamikor a részegesség undok szokásában voltam bűnös. De Isten kegyelmén kívül, hála legyen prédikátor uram kegyes jóságának Múltból a bújdosó kuruc sóhaja: Kurucoknak kedves földje, Gyöngyös mente, Kába völgye, Pápa tája, Győr eleje, — Beh jó annak a kenyere! Bakony alja, Ság mezeje, Vitézek fölnevelője, Bőv áldással éltetője. . . Hej, de messze estünk tőle! Most a sovány unghi Krajnáp, A bereghi Verhovinán, Zabkenyéren, tót hajdinán Nyögünk a nagy Ínség mián. Ha ád Isten még oly órát, Hogy meglátjuk a Ság ormát? Szülőföldünk szép határát, Ha isszuk még Somló borát? Kardunk, lovunk még meg volna, Jó szerencse ha fordulna, Balogh Ádám szabadulna, Előttünk-járónk ő volna ! ? Talán az üdő megfordul, Katona csillag megújul; Mink is indulunk azontúl. . . Urak leszünk még Dunántúl.
