Harangszó, 1922

1922-03-26 / 13. szám

108 És mikor kegyelmed, jó uram, a homlokára tette a kezét s úgy mon­dotta: »meg ne rettenj, mert úgy szerető Isten e világot, hogy az ő egyszülöttjét adál« . . . milyen nagy megnyugvással mondta: hiszek, édes tisztelendő uram, hiszek 1 És egy perc múlva ezzel a hittel küldte lelkét a jő Isten elél — Jól van, jól, Mária asszony, de a Kökény Gyurka dolga talán mégis más. — Dehogy más I Dehogy más, édes uram I Az öreg Szabó néne lel­kén se volt nagyobb szikla az égész életének minden bűntudata, mint a kis Kökény Gyurkáén az az egy be­tört ablak. És mi lenne, ha az Ür hívására {elmenne szegény fiú a meny- nyekbe, s megkérdezné tőle a mi örökkévaló Atyánk: ugyan Qyurka fiam, hát miért szepegsz oly keser­vesen ?... És a Qyurka azt sirdo- gálná: mert betörtem a Rafanides tisztelendő uram ablakát s nem mer­tem bevallani... Verőfényes mosolygás s benne mélységes szeretet sugárzik a prédi­kátor szeméből Mária asszony felé. — Igazad van, édes hitvesem. A Kökény Qyurkának a bezúzott ablak éppen oly nagy életbevágó kérdés, mint az öreg Szabőnónak az örökké­valóság kérdése. Hát majd holnap felmegyek hozzál Mária asszony szeretettel biceget az ura szemébe. Mintha azt monda­ná : — így már jól van I... De azu­tán, teszi hozzá, el ne felejtse, hogy a kis katechismusből a második hit­ágazat magyarázatának a végét nem tudta. És megnyugtassa, édes uram I Korláti és a prédikátor családja közé már régebben valami elhidegü- lés ékelődött. Ez az utolsó időben még jobban fokozódott Maga Korláti nem is igen mutatta magát, sőt, ha ő otthon volt, akkor Zsófia leány- asszony is elmaradt. Biztosan az apja parancsolata szerint. Mihelyt azonban Korláti elutazik, pedig ugyancsak sok időt tölt távol, akkor Zsófia hűsége­sen megjön s meleg tekintetével száz­szor, ezerszer megsimogatja Mária asszony arcát. Az apjára nem igen panaszkodik. Általában magába zár­kózó természet, az apjáról egyáltalán nem szeret beszélni. Annál többet és annál nagyobb szeretettel emlegeti Gáspár bátyját, talán nem is csak Gáspár kedvéért, hanem mert olyan­formán beszélgethet s hallhat valamit a prédikátorék Mártonjáról Most meg éppen nagy örömben van. Mártontól levél érkezett. Fel is HARANQSZÓ olvasták neki s jaj 1 az édes öröm minden vérét a halovány arcába ker­gette, mikor azt olvasták a levél végén: Hát Zsófia mit csinál?... Qondol-e idegenbe szakadt gyermek­kori pajtására, ki igaz szeretettel gondol rá s messze országok földjén keresztül meleg köszöntését küldi!... Kicsiny szíve hevesen vert, azután hirtelen felszaladt a torkába és ott kalapácsolgat, úgy hogy egy szót se tud szólni. Egy délután, — langyos éjszakai eső enyhítette meg a hirtelen beállt nyári hőséget, — Mária asszony és Ilona a nyitott virágos lugasban üldö­gélnek, midőn egyszer csak Szunyogh András alakja jelenik meg a kert tisztára kigazolt utján. Ruhája most is rendetlen, attilája zsírpecsétes, roj­tos nyakravalója foszladozós. — Tisztelendő tudós prédikátor uram?... kérdezi s kérdőjelet rajzol a levegőbe. — A somogyvári református tisz- teletes van nála, odabenn vannak!... feleli Mária asszony s oldalról gyors pillantást vet a pirosán erezett arcra Ilona hirtelen mellette terem, vál­lára hajtja fejét, de azután meg el is kapja es titokban az édesanyja felé furcsán elfintorítja az arcát — A somogyvári tiszteletes ? .. Kedvemre való ember, akkurátos férfiúi... fontoskodik András bácsi. Voltam is nála, meg is hívott vacso­rára. Nagyon jeles ember. — Ha sürgős a dolga, András bácsi, csak menjen be az uramhoz, — biztatja Mária asszony. Az ember széles mozdulatokkal int jobbra-balra. — SürgŐ3 is, fontos is, mivelhogy az eklézsia ügye, de azért mégsem célirányos a bemenetel. Alkonyatra tanácsot parancsoltatott egybe tiszte­lendő uram s ezt előzetesen tájékoz­tatásul jövék uram elejbe. Amint széles mozdulatokkal kiséri szavait, testét előre hátra veti. Hirte­len megbillen az egyensúlya. — Bíráskodás?... kérdezi a papné. — Az lészen!., hagyja helyben András. Mert tetszik tudni, tisztelen- dőné asszonyom, leküldhetné a felsé­ges Atya Úr Isten mindegyik arkan­gyalát eme bűnös községbe s mégse tudnák a vétkezés fertőjétől megvé- deltnezni ezt az istentelen nemzetséget. Hasztalan fújja prédikátor uram a bűnbánat ezüst harsonáját és hiába forgatja tevékenyen az Isten igéjének ostorozó korbácsát, mindétig marad­nak, kiknek szíve telve vagyon e bűnös világ undokságaival. És én 1922. március 26. mondom kegyelmednek, drága jó tisztelendőné asszonyom, hogy akkor cselekedné a legbölcsebbet a felséges Atya Úr Isten, ha egy ökölcsapással minden hordó fenekét bezúzná és tövéből kiforgatná a szöllőtőkét, hogy venyigéje se maradjon. Mert a borban ég a kárhozat tüze és aki belémeríti száját, édes nektárral együtt halált iszik magának, Én tudom, édes tisz­telendőné asszonyom, én mondhatom ezt, mert önön életemben, saját rom­lásomon megtanulám... Tudós Heltai Gáspár uram is bölcsen megirá az Antalról és Demeterről szóló Dialó­gusában, hogy... Prédiuátorné asszony és Ilona leányasszony szeme boszankodó mo­solygásban összevillan. De hogy egy kissé megtántorodik Szunyogh András vékony csontbőr lába s ádámcsutkája úgy szaladgál fel és alá; mint a szö­vőszék vetélője, fojtott tűzben égő szeme pedig parázsként fénylik elő fekete üregéből, a mosolygásban szelid megértéssé olvad lelkűk bo- szankodása. — Üljön le, András bácsi s várja meg az uramat, — mondja Mária asszony. — Mert, úgy van az, édes jó tisztelendőné asszonyom, — folytatja a pádon elhelyezkedve Szunyogh András, hogy a pokol kénköves tüze nem pusztít olyan rettenetesen, mint az ördögi ital. Bizony aki hasát bor­ral töltögeti, oltatlan mészre önt vizet. Jól mondotta tudós Heltai Gáspár uram, hogy több ész vagyon az ökörben, semmint a részeg ember­ben. És ha az ember jól meggon­dolja, úgy... Ilona csendes kétségbeeséssel néz az anyjára. Tudják jól, hogy ha Szunyogh Andráson nagy ritkán erőt vesz régi szenvedélye, akkor másról nem tud beszélni, hanem csakis a borivás romboló hatásáról. Hiába vezetik más irányba a beszédet, me­gint csak visszazökken megszokott medrébe Egyéb bajt nem csinál, ha­nem csak hogy erős vizauhatagként dönti egymás után a szavakat s má­sokat szóhoz jutni nem enged. Ezt a kis fogyatékosságot meg lehet bocsá­tani a jó Szunyogh Andrásnak. Meg is bocsátják neki. Hanem most hirtelen megáll Szu­nyogh András nyugtalanul viliázó tekintete. A következő pillanatban fel­áll s mozdulatlanul és némán áll, mint a repceföldre vert madárijesztő szélcsendes időben. A kertajtóban feltűnik prédikátor uram öles alakja.

Next

/
Thumbnails
Contents