Harangszó, 1921
1921-12-25 / 52. szám
1921. december 25. HARANGSZÓ. 1 kát, otthonokat, templomokat épített, és hajlékokat épít halhatatlan birodalmakban Jézus csodálatos mint legyőzője a halainak, a pokolnak és a sírnak, nemzeteknek és királyságoknak, lázadó szíveknek. Csodálatos lesz második eljövetelekor és örökkévaló uralkodásában. Nincsen emberi név, melyet az egyenlőség értelmében egyesíthetnénk Jézus nevével. Nagy és nemes emberek tűnnek fel az esztendők futásával, de sohasem lesz egy második Krisztus. Caswell E. W. Apró históriák. Irta: Szabó Gyula. Én is eszem — te is eszel. Üjra és újra, lépten-nyomon a magyar katona jószívével találkozom, ha előszedem harctéri jegyzeteimet. 1915-ben, amidőn diadalmas csapataink már Novi-Pazáron is túl űzték a véglegesen megvert szerb hadsereget, szánalom volt látni a kormos, az éhségtől sárga s alig-alig vánszorgó szerbeket. Annyira éheztek, hogy az elhullt lovakból — volt elég, Kraljevótól Novi-Pazárig magam 2120-at számláltam össze — kivágtak egy-egy darabot, — megtettük ezt ott mi is — vagy az ütőn összeszedték a hulladékokból a kukorica- szemeket. Ott láttám először életemben, mint lehet sok pénzzel nyomorültan elpusztulni s mennyivel többet ér egy szelet kenyér, egy fél burgonya, egy marék tengeri, mint a bankó. Némely szerb egész csomó papirdinárt nyújtott rimánkodva félénk : — Kleba ! Kleba I (Kenyeret I Kenyeret !) Kenyeret mi sem láttunk minden nap. S ha kaptunk, egv embernek is kevés lett volna tizé. Rosz- szak voltak az utak, csekély a vasútvonal s az utánpótlás gyenge. A kenyérszükséget fokozta a gyorsiromu előnyomulás, de legfőképen az, hogy óráról-órára több lett a fogolv. Egyszer Kraljevóba 2—30110 fogoly érkezett. A legjobb akarattal sem tudtak nekik elegendő táplálékot adni. Rettenetes kép volt. Aszottak, soványak, sárgák, fáradtak s a tüzeléstől feketék voltak. A legrongyosabb, a legtépettebb cigány karaván szebb volt náluk. Nem volt az már többé ellenség, hanem csontváz-sereg. A bőr rájuk aszalódott, mintha sotiasem lett volna alatta hús. Sajnáltuk őket. Sajnos, egyebet nem igen tehettünk. Magunk is koldusszegények voltuak. Magunk is krumpliról és sovány kenyérdarabkáról ábrándoztunk. Nagy űr, hatalmas, szerencsés, boldog, százszor irigyelt űr volt, aki egy negyed katonakenyeret őrzött féltő gonddal a tarisznyájában. Hát akinek egy fél?... Dárius csak Áron Miska ahhoz. A csontváz-sereg folyton evett volna, mint a ló, mint a falánk réce. Könyörögtek, esedeztek, azt hitték mi dűslálkodunk a jókban. Az éhhalál madarai repdestek köztük. Megfigyeltem: A magyar utolsó kis darab kenyerét is odaadta, de pénzt soha el nem fogadott. A cseh nemzet egy szanitéze ötven dinárért adott el egy negyed kenyeret. Egy huszár megvetően, utálattal mordult rá: — Ember vagy ?. . . Nem !. . . Állat vagy!... Gyalázatos, pénzért adod az éhezőnek azt, amit az Isten neked ingyen adott. Ha ezt tudná szerb testvéred... — Vájjon megtudja-e? A cseh megszégyenülten távozott. A vevő szerb megijedt, talán azt hitte, a huszár irigyli a kenyeret és félénken félrehuzódott. A magyar belenyúlt a kenyértarisznyába, s egy fél kenyeret kotorászott elő. Amint ezt meglátták a csujesek, rimánkodva, alázatosan vánszorogtak feléje. Szólni nem igen mertek, de a szemük, beszédnél megrázóbban mutatta emésztő vágyukat: — Kleba!... Kleba 1... Elvágta prófuntját négyfelé. Három darabot odaadott a nemrég még vitéz ellenségnek, a negyedikből maga falatozott. Pénzt akartak neki adni: — Hagyjatok azokat a petárokat (dinárokat), magyar vagyok. Hangosan és büszkén mondta és olyan taglejtéssel kísérte, hogy a szerbek is megértették szavainak az értelmét. Sőt egy röpke pillanatra talán azt is elfelejtették, hogy éhesek, hogy nyomorultak, mert olyat láttak, ami nekik űj volt és hihetetlen —r a furfangnélküli, a számítás nélküli önzetlenséget -és szívjóságot. Megbámulták a huszárt és talán lelkűkben pillanatnál is parányibb időre felpis- lant az az érzés, ami ott szunnyad a vadakban is, ami egykor hatalmas lánggal tör elő a lelkekből, hogy minden sebet megszárítson: az irgalom és könyörület. A magáét sem ette meg, hanem odaadta egy másik éhezőnek : Ne, én ettem már, egyél te is... A esek újra arra vetődött. Talán azt hitte már nincs ott a mérges huszár és űj üzletet köthet Rajtavesztett. Mérgesen rápillantott, szúrt a szemeivel, végigmustrálta úgy, hogy benne volt abban a megvetés minden árnyalata. Az pár percig kihívóan szemközt nézett vele, de nem bírta a huszár szemeit és elsompolygott, mint a megvert kutya, még a hangos, lefigymáló dömörgésre sem fordult vissza: — Szerencséd, hogy apám már gyerekkoromban is agyonütött volna árulkodásért, különben ráfizetnél*) az ötven dinárra. .. Szerencséd, hogy a magyart nem tanítják besugásra... Jelzőt kerestem a huszár jószívűségére. Nem találtam. Kerestem, hogy fajom iránti végtelen szerelmemet, büszkeségemet szavakba öntsem. Nem sikerült. Olyan bűvös és találó szó a földön nincs. Majd ha a min- denség Ura végre megszánja árva nemzetét, angyalaival alkotott egy varázsigét és nagy fénnyel felíratja a magas égre és a sakálok, hiénák, sziszegő kígyók elbújnak csillogásától s a trianoni bölcsek engesztelődve, megértve, megismerve jönnek felénk, akkor megszületik az új jelző elleneink ajkán és azt mondják: — Krisztust támadtam, midőn a magyart martam. *) Szigorúan büntették, aki pénzért kincstári dolgot, vagy élelmet adott el. Kérés. Csendes eső hulldogál a nagy égből, Számtalan csepp, az ég könnyes szeméből. Az ég könnye hazám sorsát siratja, Vele sírok, sírva kérdem, virrad-e még valaha ? Lesz-e még a Kárpát felett magyar ég? Kárpát alatt űr a magyar lesz-e még ? Magyar anyák magyar fiat szillnek-e Ott, ahol most úr az oláh, úr a szerb és úr a cseh ? Nagy Úr Isteni Halld a magyar imáját I Állítsd vissza ezeréves hazáját! Halld kérésünk, s magyar szívvel fogadjuk Szép hazánkat ellenségnek soha többé nem adjuk. SZABÓ GÁBOR.
