Harangszó, 1921
1921-12-04 / 49. szám
1921. december 4. HARANGSZÓ. 397. b és valamelyik egyház, hanem egyes felekezetek között támadna. A leg- • szerencsétlenebb a királykérdésnek olyan kiszinezése, mintha a szabadkirályválasztás a protestáns érdekeket, ezzel szemben az ellenkező pártfoglalás a katolicizmus érdekeit jelentené. Azért, hogy az utolsó alkalommal az a egyik pártnak, a keresztény egyesülés q pártjának két vezetőalakja szerepelt, e senki sem mondhatja, hogy maga a katolicizmus azonos a keresztény egyesülés pártjával, vagy éppen az illető vezetőalakok eljárásával. Búcsú kis sírjától.*) Búcsúzni jövök szunnyadó kincsem, És ez a csokor: — utolsó virág, Rózsákat zöldbe borult sírodra Nem hozhat többet nyáralkonyonta A te szomorú szívű anyukád. Közel-távol üres a temető. Csak vigasztalan eső permetez. Úgy fázom... félek... Ijeszt szörnyű rém... S itt bensőmben, az édenkert helyén Dante dermesztő pokla lehet ez! Hordom a bút dacosan, keményen, Pedig lásd kincsen: úgy fáj az élet! Alig mentél el: — vihar tépázta, S könny, tiltakozás mind-mind hiába, Jaj, földre verte a puha fészket! Kezdeném elöl... hiú törekvés ... Nincs több reményszáll, mely hozzá Én hiteveszett! ki önmagától [kötne; A megújhodást igy űzi távol, így lesz az álmok hajótöröttje! S ha már ima sem fogan a szívben Megostromolni a magas eget: Fényes lajtorján, — hófehérbé Te jössz, és tisztább vigasz elébe Viszen gyöngéd, kicsiny angyalkezed... Marosvásárhely, 1921. aug. . . S. Pohánka Margit. *) Mutatvány szerzőnek sajtó alatt álló vers- )> sorozatából. Még egyszer s az „üres templomok“. Nem láttam soha s nem is tudok elképzelni szomjas embert, aki nem keresne, égő vággyal nem kutatna üde forrást, hol epedő kivánságát kielégíthetné. Annyi szomjas embert, > oly általános elégedetlenséget pedig Isten tudja mikor mutatott a társadalom, mint ebben a mi Istentől elha- 13 gyatott korszakunkban. Tekintsünk bár azoknak túlnyomó u: nagy szerepére, akik a mai szabály- b tálán termelési s kereskedelmi viszo- i nyokat ügyesen kizsákmányolva életük ét feladatává a vagyongyűjtést tűzték ki: azt tapasztaljuk rajtuk, hogy akiknek sikerült már milliókat összehalmozni, nem képesek lemondani filléres haszonról még akkor sem, ha azért becsületet, önérzetet, vagy egyéb lelki kincset kell feláldozni. Ezeket tehát tikkasztó szomjúság gyötri. Vagy nézzük a hatalomra, dicsőségre, népszerűségre vágyódókat. Minél magasabbra jutottak a hatalom fokozatain, minél dúsabb koszorúval övezte homlokukat a tömeg hódolata, minél hangosabban nyilatkozik körülöttük a polgártársak tisztelete, annál nagyobb tábor üdvriadalma után áhítoznak, annál több dicsőséget óhajtanak, annál nagyobb hatalmat kívánnak kezükbe ragadni. A megelégedést tehát ezek sem ismerik. Vagy ha szemügyre vesszük a testi jólétben topzódókat (mert az éhezők, didergők, lerongyol- lottak között vannak ilyenek is, még pedig elég számosán) nos igen, vannak ezek közt elég sokan, akik azt hiszik, hogy a testi kívánságok kielégítésével teljesen megfeleltek emberi hivatásuknak, vagyis tisztán állati életet élnek nem nagy különbséggel attól a különben igen becses házi állattól, amely nem ismer magasabb, édesebb gyönyörűséget, mintha a mocsárban kényelmesen elnyújtóz- kodhatik. Vannak az anyagi javak bőséges élvezői között olyanok is, akiket jobb, nemesebb érzületük ellenére ragad magával a kor áramlata. Aztán ne feledjük azokat sem, akiket a sors szeszélye, a körülmények vaskényszere olyan helyzetbe sodort, ahol hajlamaiknak megfelelni, képességeiket kifejleszteni nem tudják és ennélfogva visz anyaikkal megbarátkozni megelégedetten elhelyezkedni lehetetlennek tartják. És gondoljunk a súlyos csapások által lesújtottak nagy seregére, akik esdő szózattal keresve keresik a gyógyírt égő sebeikre, epedve vágynak üde forrás után, ahol enyhülést, vigasztalást, megnyugvást találhatnának és erőt meríthetnének szenvedéseik türelmes elviselésére. Az elégedetlenségnek, az üdülést, enyhülést, megújulást szomjazóknak óriás tábora gomolyog körülöttünk. És ha halljuk egyszersmind elég gyakran, elég hangosan a figyelmeztetést, hogy az Isten oltáránál kifogy- hatlan gazdagsággal buzog a forrás, amelyből aki iszik, soha többé meg nem szomjuhozik, ha halljuk a kegyes intést: Jöjjetek ide, kik elfáradtatok és terhelve vagytok és én megvigasztallak titeket; akkor képzeletet felülmúló lehetetlenségnek: tetszik a templomok néptelensége. És mégis lépten-nyomon halljuk a panaszt: üresek a templomok. Valami különös, mélyreható oknak kell meredezni az ember előtt, mely távol tartja öt a megelégedés, lelki nyugalom otthonától. Ennek az oknak kikutatásával és a baj gyökerei orvoslásának kérdésével foglalkozni kötelessége mindazoknak, akik az ember lelki üdvének föltételeit kikutatni óhajtják ; de első sorban kötelessége azoknak, kiket a gondviselés az ember lelki életének vezéreivé hivott meg. Egyházunk tekintélyének, jövő fejlődésének s népünk lelki üdvének érdekeit szolgálnák a lelkészt értekezletek, a gyülekezeti közgyűlések, ha napirendjükre tűznék azt a feladatot, hogy gondolkozzunk annak a nagy kérdésnek megoldása felett, mi a legmélyebben fekvő oka annak a fájdalmas jelenségnek, hogy híveink, nem kevésbé a műveltek, távol maradnák a templomtól és az Úr asztalától? Sass János. Olvassuk a bibliát! Zsolt. 119., 105.: Hol biblia a házban nincs, Hiányzik ott a legfőbb kincs. Tanyát a sátán ütött ott, De Isten nem lel hajlékot. A megtérés útja. Dec. 5. Malakiás 3.7—is. A megtérés útja nem kezdődhetik, míg a megtérés szükségét nem érzem Van, akiknél az első szóra bekövetkezik, de vannak, akik hosszat akadékoskodnak: „Miben térjünk meg ?“ Pedig még a tizedet is csalva adták ki Istennek. Magukat pedig sehogysem. Aki legkevésbbé érzi szükségét, annak van legnagyobb szüksége a megtérésre. Dac. 6. Jerem. Sir. 3. «o. A megtérésnek útja van. Nem azért, mert huzamosan tart, hanem azért, mert a régi szó szerint: megtérni, annyi mint'„hazamenni“. A megtérésnek valahonnét ki kell engemet vinnie. Valahonnét, ahol én nem vagyok otthon, bármily jól érzem is magam. Valahonnét, ahol nem szabad jól érezned magad, mert az idegen föld utjai vészesek. Tudakozd csak jól meg. Dec. 7. Luk 15.17—is. Milyen finom kanyarulat a megtérés utján, mikor a tékozló fiú magába száll. A megtérés egész menetéből ez a legközismertebb. A magába- szállás azonban még nem biztos megtérés. A megtérés utjának egy darabjává is csak akkor lesz, ha megutálom benne, nem a mások bűnét, hanem a magamét. Dec 8. Luk. 15 . is—so A megtérés utján egyszercsak meglepő kanyarodást találunk felfelé. A megalázkodó lélek sejtéseket kap, hogy lehet ez még máskép is. A sejtésből vágy izmosul, ha valahogy lehetséges lenne vissza-vissza, haza az elhagyott s meg sem ismert Isten uralma alá. Megvallom neki * bűneimet — nem úgy előírás után, hanem őszinte örömmel. S visszakönyörgöm az az életemet az ö hajlékába.
