Harangszó, 1921

1921-11-20 / 47. szám

380. / HARANOSZO. 1921. november 20. mélyítése szempontjából a diasporákban élő hitsorsosaink által fentartott szegény egyházak fokozott segélyezése terén, de még ennél is szélesebb munkakör kínálko­zik alapszabályaink módosításával kapcso­latban az általános emberbaráti érzés su­gallta jótékonyság terén az elaggottak, özvegyek és árvák segélyezése. így ölt testet gyámintézetünk működésé­ben egyházunk legfőbb parancsolatainak egyike: szeresd felebarátodat, mint önma­gadat; boldognak és szerencsésnek érzem magamat, ha ezen magasztos eszme jegyé­ben dolgozó egyházi jótákonysági intézmény keretében ajánlhatom fel egyházamnak szol­gálataimat, és legnagyobb jutalmamnak azt fogom tekinteni, ha ezen intézmény kiépí­téséhez én is hozzájárulhatok. Híveinknek a gyámintézettel szemben megnyilvánult áldozatkészségét tekintve, megelégedéssel állapíthatjuk meg, hogy ez kedvező fejlődést mutat, habár kielégítőnek nem mondható, ennek megállapításánál nem kívánok párhuzamot vonni a külföld­nek oly bőkezűen megnyilvánult áldozat? készségével, mert hiszen ezen adományok nagyságának megítélésénél más szempon­tok irányadók és nem szabad figyelmen kívül hagyni a háború, forradalmak és ide­gen megszállás, valamint országunk szo­morú megcsonkítása folytán bekövetkezett nehéz megélhetési viszonyokat sem, midőn pénzünk elértéktelenedése folytán a leg­nagyobb jövedelmek is alig jelentenek fö­lösleget az azt élvezőnek. Ha a prot. külföld és különösen Ame­rika oly bőkezűen megnyilvánult áldozat- készségét nem az összehasonlítás szem­pontjából, de mégis megemlítem, teszem ezt azért mert lehetetlennek tartom, hogy szervezet szempontjából legnagyobb jóté­konysági intézményünk idei közgyűlésének keretében meg ne emlékezzünk egyrészt hálás szívvel az adakozókról és ne hajtsuk meg másrészt az elismerés zászlaját egy­házunk azon nagyjai — ezek közt elsősor­ban dr. Raffay Sándor püspök úr — előtt akik nem kímélve fáradságot, egyhá­zunk méltóságához illő tapintattal tudták a külföld figyelmét ily eredményesen reánk felhívni. A külföldi adományok kérdésével fog­lalkozva, kötelességemnek tartom híveink figyelmét már ntost felhívni azon időkre, amikor ezen adományok legalább mai mé­retükben a dolog természetéből kifolyólag meg fognak szűnni, vigyázzunk, hogy ezen idők ne érjenek minket szervezetlenül és ne találják lelkeinket előkészületlen álla­potban a jótékonyság iránti fogékonyság tekintetében. Jól tudom, hogy ezen szervezés és elő­készítés Gyámintézelünk részéről tevékeny életet igényel, amely tevékeny életnek szü­net nélküli kísérője a munka és az idő és habár ezek egymásnak inkább vetélytársai mégis egymásra vannak utalva, karöltve kellene haladniok és mégis oly ritkán tar­tanak lépést egymással, mert az idő nem váltakozik, a munka pedig gyakran nem siethet, úgy hogy a legszorgalmasabb em­ber is gyakran adósa marad munkával az időnek; e tekintetben biztosítani kívánom a t. közgyűlést, hogy a magam részéröl iparkodni fogok a munka tekintetében lé­pést tartani az idővel. Az élet kizárván minden stagnatiot foly­tonos új érdekek és kérdések merülnek fel, amelyek a kor igényeinek megfelelő megoldást kívánnak, ily problémával állunk szemben hazánk szomorú megcsonkitott­ságánál fogva a megszállott területeken segélyre szoruló egyházközségek és egyéb intézmények segélyezésének kérdése tekin­tetében. Érzem és tudom, hogy ezen kér­dés helyes elbírálása fölötte kényes, külö­nösen akkor, midőn anyagi erőink még arra sem elegendők, hogy csonka orszá­gunk nyomorát enyhíthessük, de mégis azt hiszem hazánk és egyházunk integritásának nagy elvi szempontja teszi épen köteles­ségünkké, hogy a hatalmas Gusztáv Adolf egylet példáját tartva szem előtt ne tekint­sük a jótékonyság határainak is szükség­képen országhatárokat és különösen nem azokat, amelyek az erőszak jegyében szü­lettek meg. Hanem legyen ezen határok felett a szeretet munkája az az összekötő hid, amelynek egyik pillérét az igazság másikát pedig az összetartozandóság érzete képezi. Hazánk és vele együtt evang. egyházunk integritásának helyreállítása legyen azon szent cél melyet szem elől téveszteni soha sem szabad és ameiy szent cél szolgála­tába kell beállítanunk összes intézményeink, így gyámintézetünk működését is, hogy ébren tartsuk a szeretet munkájával is el­szakított véreinkben az összetartozandóság érzetét és a hitet, hogy mégsem lesz ké­pes ellenséges erőszak állandóan szétvá­lasztani azt, mit a természet is összetar- tozandónak teremtett és amit ezer éves múlt Szent István koronájának symboluma alatt oly szorosan összetartott Ebben a szent munkában legyen erős várunk az Isten 1 Geduly Henrik püspök az egyete­mes egyház, dr. Zelenka Lajos kúriai bird az egyházkerületi gyámintézetek nevében, üdvözölték az új egyetemes elnököt. Kapi Béla püspök a Luther-Társa- ság nevében köszöntötte magasan szárnyald beszédben bárd Radvánszky Albertet. Az egyházmegyei gyámintézetek üdvözletét dr. Rásd Béla tolmácsolta. A közgyűlés további folyamán letárgyalta az egyes pontokat. Jóvá­hagyólag tudomásul vette a helyettes egyházi elnöknek, Broschkd Gusztáv­nak évi jelentését. Magáévá tette a bizottság javaslatait, előterjesztéseit. Minthogy az egyházi elnök, Pálmai Lajos győri esperes, a tisztséget nem fogadta el, helyébe ideiglenes egyházi elnöknek Broschkd Gusztávot válasz­tották meg Itt említjük meg, hogy segélyt kérő gyülekezetek közül a nagy szeretet- adományt 36 288 kor. t Szekszárd ; a Leopoldianum kamatait Akaii; a kis szeretetadományt Dunántúlról Ka­posvár kapta. A gyámintézeti istentisztelet alkal­mából a befolyt offertdriumot, 2027 kor. t a lengyel megszállás alatt levő Rawitz nevű gyülekezet kapja Gyújtsunk előfizetőket és adakoz­zunk a „Harangszó“ fentartására. Lapozzátok végig ... Lapozzátok végig a történet könyvét, — Ősök fényes tettit, vérét, gyászát, könnyét, — — Minden lapján sötét tanulságot láttok: Üldözi nemzetünk egy ősi nagy átok! .. . Ez tompította el dicsőségünk fényét, Ez borította ránk szolgaságnak éjét. Fejünk lealázta szennyes, mocskos porba, Létünk is halálos örvénybe sodorta. Ránk hozott vért, nyomort és annyi más * rémet, Miatta dúlt rajtunk tatár, török, német. Ez tépette ronggyá az évezredes hont, Vak eszevesztében testvéri dért is ont. — És hogy még létezünk annyi hagy vész után, Nem a mi érdemünk: — Isten kegye csu- i pán 1 ... — Magyarok, testvérek, — lássatok már végre! Tiporjatok az ős átoknak fejére! Az ősi átoknak, — a testvérviszálynak; — -— Nem látjátok-e, hogy lelketlen hóhérok Végóránkra milyen türelmetlen várnak?!-i. Az adakozás Úri kegyelme. 2. Kor- 9, 7. „A jókedvű adako­zót szereti az Isten.“ Az Isten szereti a jókedvű adakozót, mert a jókedvű adakozás szeretetből fakad s ennél­fogva a Szerető szereti a szeretőt és örvendez a közösségnek. Az adako­zás a szeretet beszéde: sőt nincs is más beszéde. > Isten úgy szeretett, hogy adott!“ A szeretet az életét találja meg abban, hogy önmagát át­adja A bírásban egyedüli büszkesége az, hogy átengedi magát. Ha a sze­retetnek mindene megvan is, semmi­vel sem rendelkezik. De mikor az adakozás kegyelmére gondolunk, nem szabad gondolatun­kat anyagi dolgokra korlátoznunk. Vissza kell mennünk az eredeti ada­kozásig, melynek a pénzbeli adomány csak egyik származéka. Erre az ere­deti forrásra vonatkozólag van Hin­ton Jamesnek egy tartalmas szava: »Gondolkozásunkat is adakozássá kell tennünk, .hogy megmeneküljünk a birvágy halálától.« Ennek a mon­dásnak igen eleven jelentősége van. Tényleges adakozásunknak gondolat­világunkban kell kezdődnie, és főleg legmagasabb rendű gondolkozásunk­ban, vagyis imáinkban. Mikor Isten­nel érintkezünk, az énnek el kell vesznie, s a mi üres helyünket má­sokkal kell betölteni. Legyünk jó­kedvű adakozók esedezéseinkben, Is­tennek munkatársai a kegyelem szent hatalmának az Ínséges sokaság közt való szétosztásában. Ha valaki imáiban nemesen nagy­lelkű kezd lenni, ha legmagasabb

Next

/
Thumbnails
Contents