Harangszó, 1921

1921-11-06 / 45. szám

364. HARANGSZÓ. 1921. november 6. ifjdt. Szerette szerénységéért, okos­ságáért, szellemességéért. Az‘ étkezés alatt sok mindenről kedves csevegés folyt, amikor épen egy tál paradicsomos krumpli is ke­rült a húshoz, amely már ezüst tál­cán az asztalon illatozott. És ez nem véletlen volt Lavoisierné nagyon jól tudta, hogy vendége előtt a krumpli csak azóta ismeretes, mióta Francia- országban él. Meggyőződött arról is, hogy Tamásnak ízlett az új étel. Ter­mészetes tehát, hogy a búcsú ebédnél sem maradhatott ki az eledelek közül. A krumpli Franciaországban is csak akkor kezdett felkapott lenni. Különösen amióta maga a királyné fejtett ki nagy propagandát termesz­tése végett. Az étkezés alatt Sváby Tamásnak különös ötlete támadt. Miképen vihetne ebből a tál krumpliból haza mutató­nak ! ? Bármennyire próbált valamit kieszelni, nem talált módot semmi­képen sem. Végre az a gondolata támadt: fog néhány nyers gumót kérni a háziasszonytól. Lehet, hogy kine­vetik, de mindegy, mindenáron meg akarja otthon a paradicsomos krump­lival körített marhaszegyet kóstóltatni. E gondolat nem távozott fejéből az étkezés egész ideje alatt sem. Az elbúcsúzásnál pedig, amikor megkö­szönte a professzor fáradságát és a ház élvezett jóságát — végre kitárta kívánságát: amely alázatos kérelem volt a jó háziasszonyhoz néhány gu­mó tárgyában. Nem kell mondanom, hogy kíván­ságát a legnagyobb szívességgel tel­jesítették. Úgy, hogy mikor Sváby Tamás este hazafelé ment, az útcán járók balkarja alatt elég nagy fehér csomagot láttak, amelyben a gondos háziasszony által összecsomagolt jó­fajta útravalók voltak; jobb kezében pedig zsinegen függő kisebb csomag­ban 10 —12 krumpli gumó himbáló­zott ; végül a csomag felett az asz­tali virágokból készített illatos csokor díszlett. Egyszerű diáklakásába érve leült és a pislákoló mécs-világosságánál gondolkodott... Somáig maradt így, fejét az asztalra támasztott tenyerébe hajtva... Tamás csak később vette észre, hogy könnyei hullanak . . . Egyszerre az asztalra borult és sírt... sírt keservesen. .. Az idő gyorsan haladt. Bizony már néhány hete, hogy Sváby Tamás Párisból elindult. De már kedves ba­rátja földjét járta. Gyors léptekkel sietett a szepesmegyei Richwald köz­ség felé, ahol a plébános közeli ro­kona és nála óhajtott pihenni, mielőtt tovább indulna. Nem messze feküdt szülőhelye sem, szintén Szepesme- gyébeu. (Folyt, köv.) Szánjuk immár . . . Ezeréves nagy farsangot, Cifra címet, hetyke rangot Szánjuk immár, magyaroki Szilaj virtust és a sok tort, Örök íakzit és a sok bort Hagyjuk el már, magyarok! Mi elveszté sok ősapánk: Mindig tele öblös kupánk Hajítsuk el, magyarok! Borunk minden néppel ittuk, Csak az Istent sohse hívtuk S nincs barátunk, magyaroki ✓ Kár volt annyit kevéíykedni, Szerencsébe annyit vetni, Mivé lettünk, magyarok! T. I. Olvassuk a bibliát! Zsolt. 119., 105.: Hol biblia a házban nincs, Hiányzik ott a legfőbb kincs. Tanyát a sátán ütött ott, De Isten nem lei hajlékot. Isten vigasztal. Nov. 7. Zsolt. 23.4. Mióta az Éden-kert boldogságából kiesett, vigasztalásra szorul az ember. Hitetlenek sem tudják eltagadni ezt. Sokan úgy veszik, hogy a „vallás“ nem is való másra, csak vigasztalásra. Ám se­hol sem olvassuk ezt a bibliában. Ellen­ben tele van az Isten vigasztaló munkájá­nak közvetlen nyomaival. Még a halál ár­nyékának völgyeben sem mond csődöt az ö vigasztaló ereje. „Azt bünteti, kit szeret.“ Nov. 8. Zsolt. 119 49—52. Á világ felej­tésben kínálja a vigasztalást. Isten vigasz­talását azok kapják, akik jól tudnak emlé­kezni. Megemlékezni arról, amiket már mondott az Ő nagy céljairól, végzéseiről, gondolataik felett való gondolatairól. A világ borban kinálja a vigasztalást, mely a mámor színes felhőiben szépíti meg vigasz­talan létünk képét. Isten igékbe rejtette a vigasztalás napsugarait. Nem finom selymes zsebkendőnek kell fehérleni ott, ahol Isten vigasztal, hanem az ige fényének világítani. Nem erőszakolhatsz azon, hogy végre min­den úgy történjék, ahogy te elgondoltad. Ne várd, hogy a vigasztaló Isten igazodjék végkép tehozzád. Neked kell Hozzá iga­zodnod. „Mind jó, amit isten teszen. Nov. 9 Ezsaiás 51.3. „Sovány vígasz­talás!“ Szokták mondani, ha Isten nevében vígasztal. Isten vigasztalása azonban nem sovánv. Vigasztalásának visszaszerző ereje van. Visszaszerző ereje a legnagyobb em­ber vesztette veszteségen : az Éden kertjén. Nov. 10. Ezsaiás 66.12—13 Isten nem néz minket kisgyerekeknek, ifikor vígasztal. Nem néz kisgyerekeknek, kik egy szem ol­vadó cukortól elfelejtik friss sebüket, s a muzsikáló óra zenéjétől könnyeiket. Isten igen komolyan vesz bennünket, ha egyszer vigasztaló keze közé adjuk magunkat. Mint férfit, — úgy vígasztal. Nem szépítgeti a bajunkat, nem kiméi a valóság feltárásától. Mint férfit, de mégis mint anyai gyöngéd­séggel, simogató kezű meleg szeretettel. Nov. 11. Lukács 2.25—26. Sok minden­nel bizonyította Isten korábban is vigasz­taló, erős igyekezetét. De a vigasztaló Isten szíve akkor dobbant értünk legnagyobbat, mikor elküldte a maga egészében Izrael vigasztalását. Attól vigasztal meg minket ő benne, amitől legvígasztalanabbá lett az életünk, Azzal, hogy bűneinkért meghalt, lett né ünk egyetlen örök vigasztalássá Jézus. A Nov. 12. II. Korint. 1 .3—5. Kedveseink elvesztése, életünk nyomorúsága, bűneink rútsága, halálunk közelgése, az ítélet félel­me, — mind megannyi vigasztalásra kény­szerítő gond. Érzik olyanok is, kik még nem tértek meg. Van azonban olyan vígasz­talás, melynek szüksége csak azoknál áll elő, kik már átadták Istennek az életüket. Az Istennek átadott élet sok, új szenvedés­sel jár. Minden szenvedésnek szüksége van vigasztalásra. A vigasztaló Isten külön, csodálatosan gondoskodik a Krisztusért szenvedőkről. Nov. 13. János 14.rie—26. Sok vigasz­talásunkat elintézi az Úr Jézus azzal, hogy megöli bennünk az érzékeny, önző ó-em­bert. De vigasztalásra szoruló voltunkat ehelyett új iránybaJFejleszti ki. Nem sóvár- gunk többé az ó-ember világa után, de új sóvárgással kezdünk epedni az Úr Jézus után. A vigasztaló Isten itt sem hagy el minket. A búcsúzó Jézus megígérte, az Atya elküldte a Vigasztalót azok számára, akik epednek az Úr Jézus után. Az elment, akiben a legfőbb vigasztalást szerezte ne­künk Isten, de a vigasztalását itt tartja, hordozza köztünk a Szentlélek, míg Jézus eljön. Neve s állandó jelzője hirdeti, hogy vigasztaló Istenünk van nekünk. Vigasztaló Széntiélgk! GYERMEKVILÁG. Lidiké iskolába megy. Irta: Csite Károly. A kismamának mosolygó nefelejcs­kék a szeme, kicsi, tojásdad alakú a halvány arcocskája, csitri, selymes haja pedig aranysárga, akár csak a kis bábujának, amit mindig az ölé­ben tart. Egész napon át bábuját öltözteti, simogatja, táncoltatja. ^Este pedig maga mellé fekteti az ágyacskájába s vele alszik, azaz nem csupán az­zal, hanem még más négy-öt bábuval. Mert a kismamának van hat leány és egy fiú testvérkéje. Tehát Jézuska nem csupán Lidikének, a kismamá­nak vitt karácsonykor babát, hanem

Next

/
Thumbnails
Contents