Harangszó, 1921
1921-10-23 / 43. szám
Olvassuk a bibliát! Zsolt. 119., 105.: Hol biblia a házban nincs, Hiányzik ott a legfőbb kincs. Tanyát a sátán ütött ott, De Isten nem lel hajlékot. Isten áld. Okt. 24. I. Mózes 1.22. Ez Isten legelső áldó tevékenysége. Isten áld — ez valami más, mint az, hogy Isten segít. Valami finom, láthatatlan művelettel végzi, de erre a műveletébe igen nagy szükség van. Még saját művét is meg kell áldania Istennek. Meg —, nemcsak az embert. Még ember nem is volt, már meg kellett áldania teremtményeit. Mennyivel inkább az embert? Hogy is nélkülözhetném Istem áldásait! Okt. 25. I. Mózes 32.24—29. Vannak, akik feleslegesnek tartják Isten áldást. Minek cerimoniázni ? Elég, ha segít, vagy az se kell, csak adjon egészséget. Jákob is ilyen formán gondolkozott valamikor. De azután megtört és belátta, hogy Isten áldása nélkül nem ér semmit a gazdag örökség, a dúsan jelentkező haszon. Isten áldása nélkül az atyai áldás sem. Nem nélkülözheti tovább az Ur áldását. Egy éjszakán át tusakodik érte. Volt már nálad így ? Okt. 26. 1. Mózes 12.1—2. Hányszor elmondták ránk: Isten áldjon meg ? Hányszor elénekeltük: „Isten áldd meg a magyart.“ De gondoltunk-e arra, hogy Isten áldó munkájának meg vannak a maga feltételei ? Itt tárja fel azokat először. Három pontja látszik. 1. Hallani kell, hogy, Isten szól. 2. Engedelmeskedni kell az ő akaratának. 3. Szakítani kell a világgal. Hányán vannak, akik hiába , várják Isten áldását magukon övéiken! És villog a tekintetük, hogy miért .késik, miért fordul rosszra. Pedig ne csodálkozzanak, ha nem tettek semmit a feltételek teljesítésére. Okt. 27. V. Mózes 7.11—15. Sokan azért nem vágyódnak Isten áldó keze alá, mert úgy képzelik, hogy abból bizton csak lelkiek hullanak. Lelkiek —, s az őket nem érdekli. Nézzenek csak bele ezekbe az igékbe. Isten áldó kezében benne vannak az anyagiak is. Milyen elsorolását találjuk itt javaknak, amikre a világ is úgy vágyódik. Ez nem csak Ígéret. Ábrahámon, Jákobon annyira teljesedésbe ment, hogy elcsodálkoztak rajta mások is. Azóta is bebizonyosult sokszor, hogy Isten áldó kezében benne vannak az anyagiak. Igazi, maradandó, nagy gazdagságok úgy jöttek létre, hogy valaki Isten áldó keze alá tartotta magát. Ma sem rövidebb Istennek ez Okt. 28. Í. Mózes 30.27. Aki Isten áldását tapasztalja, annak sejtelmei támadnak, hogy az áldás nem történhetett tisztán az ö kedvéért. Lábán is keresi, hogy kiért áldotta meg úgy az Ur. Sejtelme Jákóbra mutat, pepiig akkor még Jábób maga sem kapta meg Istentől az áldás pecsétjét. Nekünk már nem kell így sejtelmekkel bajlódnunk. Mi tudjuk, hogy kiért áldhat meg bennünket az Ur. Bizony minket sem tisztán a magunk, hanem egyedül az Ur Jézus kedvéért. A megfeszítettért. Az O Jákóbénál is hűségesebb, önmagátadó szolgálatáéit. És nem marad rajtunk áldás Isten áldása, ha nem használunk, minden áldást annak kedvére, Akinek kedvéért Isten megáldott. Okt. 29. Ap. Csel. 3.2«. Jézus Istennek legnagyobb áldása. A Feltámasztott —, Aki 1921. október 23. HARANGSZÓ. az Ó Szentjeikével most is él és közöttünk jár végezni áldott, áldó munkáját. Ez a legnagyobb Áldás juttatja hozzánk Istennek legnagyobb áldását: a bűneinkből való megtéríttetést. Bizonyára teljes készséggel felettünk járatja Isten azt a kezét, melyből a mindennapi kenyér s a jólét áldásai hullnak. De hiába volt Faraónak mindenért áldás, ha önmagán nem volt, mert Isten áldása nem illethette, megtérésre szívét. Hiába látod mosolygón csillogni házadon, munkádon Isten áldását, ha nem térsz meg s nem fogadod el az Ö legnagyobb áldását. Oki. 30. I. Mózes 12.2 „És áldás le- szesz." Micsoda gyönyörű életprogram ez. Az áldó Isten ezt tűzi ki azok elé, akik áldást kérnek Tőle. Isten nem azért áld, hogy magunkba csillogó, ékszeres dobozai legyünk az Ő drága áldásainak, hanem, hogy áldás legyünk. Áldáshintő, áldásközvetítő áldást ontó edények. Nem veszítünk semmit. Boldogságnak is csodálatos az: áldás-forrás lenni. Nézzük Luthert 1 Mennyi áldássá lön Isten kegyelméből. Óh, hogy szomjaz ez a Magyarország is emberek után, kik engedik, hogy Isten áldássá tegye őket benne. Nem kell hozzá kiváló nagyság. Csak a feltételek teljesítése. És Isten áldássá áld. GYERMEKVILÁG. Gryula sír. Irta: Csite Károly. A hosszú, bús tél után beköszöntött az első, derlis tavaszi nap. A ragyogó tavaszi napsugár kicsalt minden kisebb és nagyobb gyermeket az utcára. Előkerültek a gyermekjátékok : csigák, ostorkák, lapdák és más egyéb tavasz megérkeztét jelző játékszerek. Az iskolás gyermekek is, amint megszabadultak az iskolából, iramodtak ki a közös, boldog gyermekotthonba, az utcára lapdázni, majdan pedig háborúsdit játszani. A játék öröm mámorában vajmi sokan megfeledkeztek kötelességükről, a holnapi iskolai leckéről. Avagy amelyik nem is feledkezett meg, halogatta, azt gondolta magában: »Majd estére megtanulom.« Lám még Kovács Gyula, az iskola legjobb tanulója, a tanító úr büszkesége is olyan elhatározásra jutott most ez egyszer, noha valami belső hang eléggé figyelmeztette.: — Menj haza, Gyula. Elég már a játékból. Első a kötelesség, a munka. Menj már, mert még baj talál lenni a halogatásod miatt. Holnapra éppen sok és nehéz leckét adott fel a tanító úr. S Gyula már indult volna is haza, a könyveihez, de a játszótársak igen marasztalták és a játék is vonzotta 347. vissza. Tehát ott maradt. Folytatták a játékot egész nap nyugtáig. Fáradtan, elcsigázva a sok lótás- futástól állított be Gyula otthon. — Haj, fiam, de későn jössz hazai — intette az édes anyja. — Rendben vagy-e a tanulással?... Amint megvacsoráztunk, mindjárt le kell feküdnöd, hogy minél nagyobb csend legyen a házban... Ügy-e, nem is tudod, hogy a kis Klárika igen beteg ? 1 Gyula szívét valami sejtelmes bor- rongás járta át és a lelkiismereti vád is megjelent nála. — Jaj, mi lesz most ? 1... Még soha nem feküdt így le, hogy a holnapi leckéjét nem tudta volna. Nem merte édesanyjának mondani, hogy nem tudja még a leckéjét s engedje azért, hogy fenmaradhasson, addig míg megtanulja. Gyáva megadás szállta meg lelkét, mert az álom is igen hívta, vonzotta az ágyba a fris levegőn való sok játszás után. — Majd reggel megtanulom minden leckémet. Korán felkelek, — biztatta magát. Hát biz a korai felkelésből nem lett semmi. Sőt még az iskolából is elkésett volna, ha édesanyja kellő időben fel nem keíti. A kis tanuló szívét gyötrő félelem szállta meg, akárcsak a tolvajét, aki attól retteg, hogy rajta csípik a lopáson. — óh, ha fel talál ma a tanító úr szólítani, elsülyedek szégyenemben! A tanóra kezdetén figyelmeztette a tanító úr a gyermekeket, hogy vendégük lesz: a tanfelügyelő úr meglátogatja az iskolát. Csendesek, figyelmesek legyenek, igyekezzék mindenki értelmesen, tisztán és okosan felelni. A kis tanulók közül az egyik fiúnak olyan lett az arca, mint a fehérített viasz. Görcsösen fogózkodott a pad szélébe, pedig szeretett volna felugrani és kirohanni az iskolából... Avagy kérnie kellene a tanító urat, engedje haza. Igen beteg: fáj a szíve- lelke... öldösi a bűntudat, a szégyen. De már késő. A tanfelügyelő úr megérkezett. Nyájasan mosolyog a kis tanulókra. Kérdez egyet-mást. S aztán a tanító úr felszólítja a gyermekeket felelésre. A kérdezett tanuló nem a legjobban tudja leckéjét, akadozik, a tanító úrnak segítenie kell neki. S a következő tanuló is csak hasonlókép felel. Node jön most utána olyan felelet, hogy még a tanfelügyelő úr is bámulni fog 1 A tanító úr teljes bizalommal tekint Kovács Gyulára.
