Harangszó, 1921

1921-10-23 / 43. szám

344 HARANQSZO 1921 október 23 viselését s az Evangéliom közös fun- damentomán álló egyazon veszedel­mek ellen kiizdó s egyazon remény­ségbe tekintő református és evangé­likus egyház testvéri együttérzését és együtt munkálkodását. Legyen az új püspök élete a szent Isten szolgálata, hogy munkája a szent Isten dicső­sége lehessen I Ezen imádságos kí­vánsággal köszöntőm az ünneplő dunamelléki református egyházkerü­letet s magasztos szolgálatra elhívott új püspökét saját szívem érzéséből és dunántűli evangélikus egyházke­rületünk nevében ! Szombathely, 1921. okt. 1-én. Kapi Béla ev. püspök. Régi bűnök elfeiedése. És. 55, 7. „Hagyja el a gonosz az ő útát, és a bűnös férfiú gondo­latait: és térjen az Úrhoz, és könyö­rül rajta, és a mi Istenünkhöz, mert bővelkedik a megbocsátásban. “ Az írás azt parancsolja, hogy miután hátat fordítottunk bűneinknek, ne időzzünk velük. Szakadatlanul régi vétkeinkre gondolni, vagy rossz tet­teinken elmélkedni szellemi betegség. Mentői hamarább iparkodnunk kell őket felejteni és figyelmünket valami új lebilincselő akarásra irányítani. Kétes értékű dolog, ha állandóan az egykor elkövetett bűnök tapasztalatai­ról beszélünk. Alkalmadtán ám szól­junk bűneinkről, ha ezáltal másokat győzelemhez segíthetünk ; de itt Dante tanácsa találja fején a szeget: »Egy tekintet, s aztán haladj tovább « Felejtsük el a régi bűneinket, mert azt halljuk, hogy Isten irgalmaz és megbocsát annak, aki vétkeit meg- vallja és elhagyja. »Te szeretettel kivontad lelkemet a pusztulásnak verméből, mert hátad mögé vetetted minden bűneimet.« Mikeás próféta könyvében van egy csodálatos hely, melyet a bűntől be- ? teg lelkeknek kivülről kellene meg- tanulniok: »Kicsoda olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt és elen­gedi öröksége maradékának vétkét?! Nem tartja meg haragját örökké, mert gyönyörködik az irgalmasságban. El­tiporja álnokságainkat, bizony a ten­ger mélységébe veted minden bűnü­ket.« Ha Istenben hiszek, nincs jogom régi, elmúlt vétekben élni. Beteges tünet a rosszcselekedeteket elbeszélni s a magunk bűnein vagy mások bu­kásain bámészkodni. Isten azt akarja, hogy a bocsánatot nyert gyermekek pozitív, boldog életét éljük, akik da­lolva mennek utjokon, mert túlvan­nak a régi ballépések hegycsúcsán és most friss célok és remények nap- támadatával kerültek szemtől-szembe. Cooper C. S. ............■— ■ --------------= „ Minek jön az vissza, akit eltemettek?“ Stránar Vilmos igazgatónak, a soproni theol. akadémián 1921. évi október 8-án tartott év-megnyitó beszédéből. Súlyos munka és verejtékezés után bekövetkezett a fájdalmas Exodus és amikor mégegyszer ott állottunk ri­deg, kopár, értékeiktől és ékességük­től megfosztott falak között utolsó búcsuzásra és kézszorításra, akkor úgy éreztük, hogy ősi alma materün­ket eltemettük. Más vigaszunk, más reményünk nem volt, nem maradt, mint az, amely minket, mint keresz­tyéneket a koporsó és sír láttára is bátorít, erősít, fölemel: föltámadunk ! És ez a reményünk csakhamar mind határozottabb alakot öltött. Beállt a nagy, váratlan fordulat és ma — itt vagyunk újból, visszajöttünk. Koszorús regényírónknak, Jókai Mórnak egy szép költeménye fordult meg az utóbbi időkben sokszor az elmémben : „Nagyon jól rendelte, aki azt rendelte, Hogy aki már meghalt, el legyen temetve, Hiszen megsirattuk, Mit akar még rajtunk ? . . . Rideg kísértettől minden ember retteg! Minek jön az vissza, akit eltemettek ?“ Sok, mély igazság van ezekben a szavakban, de csak ha kísértetekről van szó. Mi azonban legfeljebb azok­nak a szemében lehetnénk rémes, ijesztő kísértet, akiknek a lelkében még akkor sem mozdult meg semmi, amikor két hónappal ezelőtt ősi in­tézeteink értékeit elszállító társzeke­rek — mlntmegannyi halotti kocsi — végigdübörögtek a város utcáin, akik még akkor sem érezték, akkor sem akarták meglátni, hogy érzésükkel, magatartásukkal, beszédükkel, csele­kedeteikkel egy égbekiáltó igazságta­lan halálos Ítélet végrehajtásához nyúj­tottak segédkezet. Ezek persze csak­ugyan azt mondják: „Minek jön az vissza, akit eltemettek?“ De azoknak, akik fájó szívvel voltak szemlélői a nagy temetésnek, fájó szívvel látták távozásunkat és akiknek arca most, hogy újból visszajöttünk, örömpirtól ragyog, s akik utón-útfélen meleg kézszorftással köszöntenek bennün­ket, azoknak a szemében mi nem vagyunk ijesztő, rémes kísértet, ha­nem húgból, vérből való életvalóság, olyanok, akik itt, ezen a helyen, a mi földünkön, magyar földön, közöt­tük, velük élni, tovább élni akarunk. Igen, élni, élni és életet fakasztani, de miként a múltban, úgy ezután is, theol akadémiánk ősi tradícióihoz híven nem mint olyanok, akik az életnek erejét, forrását önmagukban hordozzák, hanem élni Pál apostol szavai értelmében, aki azt mondja: »Élek pedig többé nem én, hanem él én bennem a Krisztus.« Igen, élni és életet fakasztani abban és az által, aki így szól: >Én vagyok az út, az igazság és az élet« és »én élek, ti is éltek,« »én vagyok a föltámadás és az élet, aki én bennem hiszen, ha meghal is él,« »én vagyok a szó- lötő, ti a szőlővesszők, az, aki én bennem marad és akiben én maradok, az terem sok gyümölcsöt, mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.« K. ifjú testvéreim, ennek a legna­gyobb, legszentebb, legideálisabb szel­lemi életreállításnak, a bűneinkért meghalt és megigazulásunkért feltá­madott élő Krisztusnak, aki tegnap és ma és mindörökké ugyanaz, ennek a szolgálatába akarnak szegődni, az ö szolgálatára akarnak itt theol. aka­démiánkon elókészülni. Ennek a munkának, ennek a szol­gálatnak, az evang. lelkész! hivatás­nak nagyságát, szépségeit, nehézsé­geit, gyönyörűségeit és terheit ma, itt, nem részletezhetem Önök előtt, csak azt mondhatom, csak azt sze­retném lángoló betűkkel a lelkűkbe vésni, hogy ez a munka, ez a szol­gálat s így az erre való előkészület is egész embert, teljes hűséget, oda­adást kíván. Jaj a béreseknek, jaj a hűtlen sáfároknak! Mert bizonyos az, hogy szegény magyar hazánk s benne evang. egyházunk feltámadásának első és alapfeltétele, hogy kiki a maga helyén, a maga, Istentől adott erejéhez képest hűséggel, odaadó imádságos kötelességteljesítéssel ve­gye ki részét az újraépítés a mentés munkájából. Ha szeretitek ezt a hazát, ha sze­retitek ezt az egyházat, akkor ám álljátok oda, mint a Krisztus jó vi­tézei az ö zászlaja alá és valljátok magatok, hirdessétek másoknak: Mi hiszünk egy Istenben, a Jézus Krisztus és a szent Lélek által, a mi ‘mennyei Atyánkban, ki reánk gondot visel, azért Reá vetjük minden gondunkat!

Next

/
Thumbnails
Contents