Harangszó, 1921
1921-01-02 / 1. szám
4 HARANOSZÖ. i 921. január 2. hogy a takarékosabb népfelkelő haza is küldhetett a pénzéből pár koronácskát. Panaszra nem nyílott az ajka egyiknek sem. Bajtársias szeretettel és a haza iránti lelkesedéssel enyhítették a szolgálattal járó fáradalmakat. Nótázással altatták el bánatukat, ha néha-néha meglepte egyiknek- másiknak a szívét a honvágy. Körbe ültek és rágyújtottak egy-egy katonanótára. Ha elhallgatott a nóta, beszélgetni kezdtek a falujukról, családjukról, ismerőseikről és az élet ezer meg ezer bajáról. így teltek a napok. Mindenki előtt azonban első volt a kötelesség. Lassanként elközelgett az ősz után a tél s a tél meghozta az idő sebes szárnyán a karácsonyt is. Ki ne szeretett volna hazamenni az ünnepekre kis családjához? De nem lehetett, mert komoly volt az idő! Elérkezett a nagy nap előestéje. Öt óra tájban bemegyek a legénységi szobába. A szolgálatot nem teljesítő legénység együtt van. Beszélgetésbe elegyedtem velük. Mindegyiknek volt valami mondanivalója. A családi viszonyokat, az ünnepet emlegették. Míg így hallgattam az őszinte megnyilatkozásokat, az én lelkemet is bizonyos fájó hangulat szállta meg és így szóltam a legénységhez : „Fiuk, ma karácsony előesté- lyét üljük. Ma egy éve vígan valánk otthon, most pedig távol szeretett otthonunktól, e kis őrbástyán, hazafias kötelességeink teljesítése közben ünnepeljük a Megváltó születése ünnepét. Gondolatban térjetek vissza kedves családi körötökbe, oda, ahol egy éve édes családotokkal együtt örvendezve állottatok a szépen csillogó karácsonyfa alatt és ahol együtt örültetek a Jézus eljövetelének. Lebegjen lelketek előtt temetőket keresztező utakon. Mész szebbről a falu házikóiból szelid mécsvilág pislogatott felém jólesőn, útat mutatva: erre jöjj. Mentem a fény felé. Ezt tesszük különben egész életünkben : megyünk a fény felé és néha mikor oda érünk, akkor látjuk csak, hogy csalóka volt a hívogató mécsvilág. A keresztútnál ismét Vándorom jutott eszembe: vájjon hol, merre járhat, kapott-e egy tányér gőzölgő levest, vagy enyhet adó zugot? — Nem kellett sokáig tűnődnöm. A töretlen hóban egy rongydarabban botlott meg a lábam. Szomorú sejtésem támadt: nem-e a Vándorom ? Nézem: ő volt. Ott feküdt a hóban, szenvtelenre simult arccal a holdba bámulva, mellette a kezéből kiejtett vándorbot... Üteréhez nyúltam: sodrony kemény volt, a szíve tájékát figyeltem : hátha az élet egy halk zörejét hallhatom: de semmi, semmi, egy halk rezdülés se, csak dermesztő, halálos, örökös csönd. Megfagyott. A fáradt Vándor hazaért. Levettem a kalapomat és imádkoztam. Az én szemem mindig szomorút lát. a múltnak ez a kedves emléke és kérjétek a ma született Krisztust, hogy ezt a veszedelmet, amelyet ellenségeink készítettek a mi romlásunkra, minél gyorsabban hárítsa el fejünk fölül. Zúgjon ma is fületekbe az az egy éve hallott karácsonyi ének, amely szeretett gyermekeitek ajkán oly édesen zengett: „Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok!“ Nem egy emberemnek könnyezett a szeme. Ajkamon elakadt a szó. Szalutáltam. Legényeim „hapták“-ba vágták magukat és otthagytam őket. Szempilláimon könnycseppek rengedeztek. Kevés idő múlva kellemes ének hangjai hatolnak be szobámba. Hallgatom és hallom, hogy az én embereim énekelnek és pedig áhitatosan éneklik a karácsonyi szent éneket: „Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztoroki“ Ilyen volt a mi karácsonyunk 1914-ben az őrségen. Vakarcs Kálmán. A betlehemi gyermek. — A Krisztus-legendákból. — Lagerlöf Z. után: Kiss Samu. Betlehem kapuja előtt római katona állott őrt. Páncélt és sisakot viselt, rövid kard lógott az oldalán és hosszó lándzsát tartott a kezében. Egész nap mozdulatlanul állt, úgyhogy szinte vasból valónak gondolhatta volna az ember. A város lakói ki- s bejártak a kapun, koldusok pihentek a kapu ívének árnyékában, gyümölcsös kofák és borárusok kosaraikat és edényeiket odarakták melléje a földre; de ő még a fejét sem fordította feléjük, hogy rájuk tekintsen. Mintha csak azt mondta volna: — Mindez figyelemre sem érdemes. Mit törődöm én veletek, kik dolgoztok és kereskedtek s olajos korsókat és bortömlőket cipeltek! Hadsereget szeretnék látni, amint sorakozik, hogy az ellenség ellen vonuljon! Nyüzsgést-forgást s heves harcot, amint a lovasság rohamra száguld a gyalogság ellen! Nézni a bátrakat, amint rohamlétrákkal sietnek előre, hogy az ostromlott vár falait megmásszák 1 Semmi másban nem találok én öröqiet, csak a háborúban. A római sas villogására vágyom. A rézkürtök harsogására, csillogó fegyverekre, szétfrecscsenő piros vérre. Közvetlenül a kapu előtt pompás mező terült el, telve fehér liliommal. A katona nap-nap után ott állt, tekintetével a mező felé fordulva, de soha csak egy pillanatra se jutott eszébe, hogy a virágok rendkívüli szépségét megcsodálja. Néha észrevette, hogy a járó-kelők megálltak s úgy gyönyörködtek a liliomokban; s elcsodálkozott magában, hogy ilyen semmiségre is képesek időt vesztegetni. — Ezek az emberek, — gondolta, nem tudják, hogy mi a szép. S amint így elgondolkodott, las- sankint eltűntek szemei elől a zöldelő mezők s a Betlehemet környező olajfás dombok; álmodó lelke ott járt valahol a napsütéses Libia forró, izzó sivatagában. Képzeletében egy légiókatonát látott hosszú, egyenes sorban a sárga homoktengeren át menetelni. Sehol védő árnyék a perzselő napsugarak elől, sehol üdítő forrás, sehol határa a sivatagnak és célja a fárasztó menetelésnek. Nézte a katonákat. amint éhségtől és szomjúságtól eltikkadva, ingatag léptekkel haladnak előre. Látta, egyik a másik után mint rogy össze az izzó nap hevétől. De a csapat mégis folyton csak előre tartott; nem habozott, nem gondolt arra, hogy vezérét cserben hagyja s visszaforduljon. — Látjátok, ez a szép! gondolta a katona. Ez aztán méltó egy bátor férfi figyelmére! Miközben naponta őrhelyén állt, elég alkalma nyílt volna megfigyelni a szép gyermekeket, akik körülötte játszadoztak. De a gyermekekkel is úgy volt, mint a virágokkal. Fel nem foghatta, hogy mi érdemes rajtuk a figyelemre. — Mi örülni való van ezen? — gondolta, mikor az embereket mosolyogni látta, amint el-elnézték a gyermekek játékát. Különös volt szemében, hogy valaki ilyen semminek is örülni tudjon. Egyik nap, midőn szokása szerint a város kapuja előtt őrhelyén állt, körülbelül három éves kis gyermeket látott a rétre jönni játszani. Szegény gyermek volt, minden öltözete egy darab birkabőr s egészen egymagában játszott. A katona, amint ott állt, szinte akaratlanul figyelmes lett a kis jövevényre. Az első, ami feltűnt neki, hogy a fiúcska oly könnyedén futott a réten, mintha csak lebegett volna a pázsit fölött. Mikor pedig játszani kezdett, még jobban elfogta a csodálat. — Kardomra mondom I kiáltott fel végül, ez a gyermek másképpen játszik, mint a többiek! Mi lehet, ami úgy leköti? A kis gyermek csak néhány lépésnyire játszadozott tőle, úgyhogy figyelemmel kísérhette minden mozdulatát. Látta, amint kinyújtotta a kezét, /
