Harangszó, 1921
1921-05-08 / 19. szám
1921. május 8. HARANQSZO. 147. Tavasszal. Irta: Pass László. Ragyogó szép tavaszi reggelen egy nagy, szomorú épület előtt vitt el az űtam. A szeretet építette azt a nagy, szomorú házat olyanok otthonául, akik nem láthatják ezt a szép világot. A vakok intézete ez. Fiatal, vak emberek csapata kint van épen • az udvaron. Sétálnak. Beszélgetnek. Mind vak egytől-egyig, nem lát semmit sem. Pedig milyen szép, milyen aranyosan szép ez a tavaszi világ! Mily mosolygós, napsugaras kék az ég, mily édes, kedves a sok-sok virágborította fa, mint megannyi virágcsokor ! Mily csodás szép ez az egész viruló, újjáéledő természet, a viruló szép virágok, a fakadó rügyek, a susogó lombok, a csicsergő madarak, a dongicsáló méhek, a libbenő lepkék, a zümmögő bogarak gazdag változatú nagy világa 1 Az embert elfogja az áhitat. Mintha egy végtelen nagy templomba járnánk. Az ég felé szálló picike pacsirta csicsergő dala a nagy Teremtőnek szól, érezzük. Minden, a nagy mindenség minden porszeme őt dicsőíti; ő róla beszél az »gész teremtett világ. És mindezt nem látják, mindezt nem érzik a nagy, szomorú épület szomorú lakói: a vakok 1 Sétálnak, keringélnek az udvaron szomorúan. Mily keserves lehet annak, aki úgy vesztette el a szeme világát 1 aki valaha látta ezt a szép világot, a virágos tavaszt és most már nem láthatja, csak a tavaszhirdető madarak csicsergését hallja, csak a napsugár csókját érzi 1 Elnéztem a szomorú, sápadtarcu vakokat, amint sétáltak a ragyogó szép tavaszi reggelen az intézet udvarán. Arra jött három falusi kis lány is. A romlatlan, üde, egészséges fiatal élet képviselői. Megállották ők is és nézték az élet bús rokkantjait? Az egyiknél szép piros gránátvirág volt. Benyújtotta a rácson az egyik vaknak. Mily boldog, mily sugárzó arccal vitte szegény a társainak a kis virágos gályát. Azok köréje csoportosultak, simogatták, cirógatták a virágot. Mosolyogtak, nevettek, örültek a kis virágnak, 3 tavasznak, az életnek. Arcukon a vakok jellegzetes átszellemült boldog mosolya sugárzott. Egészen felüdültek, megelevenedtek örömükben. Mindezt e szép tavaszi világ egyetlen kis virágos ága okozta. Az Istennek ennyi is elég, hogy felderítse vele még a szomorú vakok sötét életét is. Vajha azok is látnának mély dolgokat, csodás tényeket az ébredő természetben, »akiknek van szemük a látásra I« R nóta születése. Ki tilthatja meg az erdei madárnak, Ha jön a kikelet, hogy ne énekeljen? Ki tud parancsolni a kis pacsirtának, Mosolygó ég alatt hogy szárnyra ne keljen? Melódiák búgtak benn a lelkem mélyén, Sokáig titkoltam, rejtegettem óva ... De a rohanó ár széttörte a gátat S harmatos hajnalon felcsendült a nóta. Horváth Imre. Luther példája.*) „Itt állok, nem tehetek egyebet.“ — Szólt egykor a nagy reformátor. Hangja szelíd, ó nem fenyeget, De tekintete büszke és bátor. Érzi szivében nagy igazát — S erőt hirdetnie Istene ád —, Hogy győz, aki hittel hisz s remél... ... És — lám I — Luther ma is él. Mi is itt állunk mind, bús magyarok, S — haj! — mi sem tehetünk egyebet... Körülöttünk gonosz népség agyarog, Hogy országunk még szükebbre vegye. Pogány fali-kos töri-zúzza kapunk, S mert az hiszik, elhagyottak vagyunk — S mert béna, mi védhet e földön, a kar —, Elpusztul majd a magyar. Ám hol van a kéz, a mely a napot Letörülni bírja az égről ? S hol, ki egy nemzet napnál ragyogóbb, Tisztább igazához ér föl ? Ki az, ki megvívja magát az Eget ? . .. — Szentségtörő az, ki a vég fenyeget! Mert fenn bástyánk már nem a határ, — Nekünk ott Isten a vár. De e vár be minket csak úgy fogad, Ha viszont Ót szívünk bezárja. Ki csak ajkán hordja megszentelt nevét, ítéletét tőle ne várja. Kinek külső jelvény csupán a kereszt, Diadal-célhoz olyat Ő nem ereszt, Csak ki hittel vallja nagy igazát, — Mint az ágostoni barát. Luther — íme — él s ma is arra tanít, Legyünk erősek a hitben. Mert van egy örök Igazság odafenn, S lesz egy őrök szép haza itt lenn ... És meg ne inogjon, ha győzni akar, De hirdesse fennen mind, ki magyar, S fogadását, mint ő, konokul tegye le: „Nem, nem tehetünk egyebet!“ Ifj. Matkovich László. *) Felolvastatott a Veszprémben április 17-én a wormsi birodalmi gyűlés emlékére rendezett vallásos estélyen. Adakozzunk a Harangszó terjesztésére különösen, ha fölfelé néz. Aki figyelmét nem rögzíti a szónokra, hanem a többi jelenlevőre, esetleg egyéb dolgokra: az nem alszik el, de annak úgyis hiába beszél a szónok. Elalu- szik a figyelő, ahogy a gyerek el- aluszik a dajka mesélése közben. Elálmosodik, ahogyan elálmosodik az, aki az ágyban fekve, hanyatt fekve olvas. Tavaly a gyermekek konfirmációján megfigyeltem a gyülekezetét. Lent körben állottak a gyermekek, az esperes közbül s hol egyiket, hol a másikat kérdezte. A templom tele volt a hívőkkel, alvót egyet se láttam. Sokszor elnéztem, mily szépen megférnek egymással a gyermekek... addig, amíg iskolába nem kerülnek. Mintha csak a gyermeki lélek érezné az atyafiságot- minden gyerekkel. Ezért az övék a Mennyeknek országa. Nekik a föld is olyan, mint a hívőnek a Mennyország. A babaruhán mégis hamar összevesznek. De hamar meg is békülnek. * Adventista apostol járt nálunk a múltkoriban. Buzgó luteránus család szülötte. Hirdeti a világ közeli végét, ígéri, hogy aki megtér az igazi hitre (t. i. az ádventistaságra), az a világ pusztulásakor fölvétetik a meny- nyei Jeruzsálembe. Húst nem eszik, növényi zsírral, vajjal főzet, szeszes italt nem iszik, a szombatot ünnepli a vasárnap helyett, valami különös bibliai nyugalom és megelégedés látszik rajta... fegyvert nem fog, hazát nem ismer. Kértem, menjen el Csehszlovákiába, térítse meg a cseheket, tótokat, azután az oláhokat, a jugoszlávokat s ha majd mind valamennyit megtérítette: fogadom, én leszek az első, aki megtér az egyedül üdvözítő ad- ventistaságra. De ameddig cseh, szlovák, oláh és szerb feni ránk és munkánk gyümölcseire a fogát és fegyverét: addig öngyilkosság az olyan tanítás, hogy nincs haza, nem kell haza 1 Az oroszok tudták, miért eresztették haza a fogságból ezt az apostolt. * Arany János írja: »A magyar aristocratia, mint láttuk, a theréziai kor hatása előtt igazi aristo-cratia volt: azaz a nemzet java, színe, lángja, nemcsak érzésben, tettben, hanem nyelvben is. A két elsőre sohasem volt kevesebb panasz mint ma; a harmadik iránt ami volt, elmúlt és ujjongva hirdetjük a főnemesség nyelvbeli megmagyarosodását. Igaz-e ez oly mértékben, mint ők maguk hiszik, és mint mi bókoló üdvözléssel elfogadjuk ? kiállanák-e a hasonlítást azokkal a múlt századokról, kiknek neveit odafönn elsoroltuk? Bírják e a nyelvet minden csinjával-binjával, amint az magyar
