Harangszó, 1920

1920-04-04 / 14. szám

XI. évfolyam.

Feleld, ezerkeiztd ét kiadó:

ZALAY MIHÁLY.

TArtszerkesztó:

IÉMETH KÁROLY.

ézlratok Lovátzpatonára feizprAmmegye), elöfl- etétl dijak, reklamAcIók HARAN09ZÓ kladóhlva- ilknak 8zentgotthArdra /iitvármegye) küldendők.

Előfizetést elfogad \lnden evang. lelkész ét tanító.

EVANGÉLIKUS NÉPLAP.

14. szám.

Szerkeszti t a kiadóhivatal vezetője:

CZIPOTT GÉZA

8ZENTGOTTHÁRD

(Vasvármegye.)

A „Harangszó" előfizetési ára: egész évre közvetlen küldéssel 20 kor., csoportos küldéssel (legkevesebb 10 példány) 16 korona.

A „Harangszó“ terjesztésére befolyt adományokból szórványban lakó híveinknek Ingyenpéldányokat küldünk.

Alapította: Kapi Béla 1910-ben.

Megjelenik minden vasárnap.

A nép barátja.

robogva jött, lobogva égett . . . Másoknak égett, mint a fáklya 5 új fényt lövelt az éjszakába.

Jött: senkit ulján el ne nyeljen Lidérces fertó, uttalan vadon 5 ne járjon félve, céltalan, vakon.

Szívében, bár százszor csalódjék, Örökké szent tűz gerjedezzen, Szünetlen új fényért esengjen.

Nagy volt, igaz volt, tiszta, jó volt Minő nem élt a földön senki még .-. . S elosztá kincses, mély, meleg szívét.

Jött: ne maradjon senki koldus, Sivatag-lelkű, olcsó hústömeg;

S ne szórjon másra szitkot és követ.

Ne légyen senki olyan árva,

Kit Isten, ember végleg elhagyott;

S éledjen újra, aki már halott.

Barátja jobb nem volt a népnek, Több jót nem adhat senki nála . . . . . . S a nép elvitte — Qolgotára.

Szalay Mihály.

Golgotha.

Irta: Fábián Imre.

Az a teher a legsúlyosabb, ha még oly könnyű volna is, amelyet állandóan hordunk, letenni nem tudunk. Az az út a legfárasztóbb — ha lassan járunk is rajta — amelynek a végére nem érünk soha. Mert a terhet, amit lekenni nem tudunk remény nélkül hordjuk, az utat, amelynek végére nem érünk, kilátás nélkül / járjuk.

Súlyos terhet hord ma az emberiség, súlya alatt meggörbed a legerő-^ sebb váll is, meghajlik a legbüszkébb

fej is. Hosszú utón járunk, amelyet már régóta taposnak lábaink, amelyen már elfáradtunk, mert megnyu- govás nem volt rajta sehol!

És mikor így tehertől meggörbedt vállal, hosszú úton elfáradt lábakkal járunk, mikor ajkunk a gyötrő kíntól elepedt, akkor megérkeztünk egy halomhoz, amely útunkat állja, amely megállást parancsol. Megérkeztünk hozzá, mert az a halom, az a gyászos halom, a Qolgotha maga jön elénk Nagypénteken, maga akarja, hogy el ne kerülhessük.

Mikor mi terheinket akarjuk letenni, akkor az a gyászos halom azt hozza elénk, aki maga is megronta- totí, akiről úgy zeng a böjti ének panasz szava: óh fő, vérző sebekkel Meggyötrött, megrakott 1 Fő, szúró tövisekkel megkoronáztatott 1 Oh jő előbb oly ékes, Most olyan megvetett! Mikor mi elfáradtan pihenést keresnénk, akkor az áll előttünk Ciolgothán, akit mindenki elhagyott, mindenki kitagadott, akinek még köntösére is sorsot vetettek.

Kétezer éve lesz, hogy oda áll az emberek útjába, hogy először akarta megállítani az embert, a világot. Már akkor is roskadozott az ember az élet terhe alatt, már akkor is fárasztó volt az út számára. Már akkor kereste a szabadulást, a pihenés helyét. Mikor hivó szavára a Qolgotha, a rajta szenvedő Istenfiával állott eléje, hogy terhét levegye, hogy fáradalmai után pihenést nyújtson, a világ nagy része bizalmatlanul, hitetlenül fejét rázva elment mellette. Ez nem lehet az, aki eljövendő vala, ez nem lehet az, aki megszabadítja Isten népét! Szabadítsa? meg magát, majd azután hiszünk néki 1 Ha terítetl; asztallal, kincses házzal állott voln* a Golgo- tbán, talán hittek volna neka így azonban tovább mentek, összerogytak a teher alatt, kidőltek az újjtban, mert más megváltót nem találtak sehol!

Egyetlenegyet mégis látunk, aki terhét — bár övé volt a legsúlyosabb — letette ott, akinek lelke — bár az is szomorú volt halálig — megvigasztalódott, aki fáradalmait — bár nagyon elfáradt — ott kitudta pihenni: a lator volt ez a másik kereszten. ó is gonosztevő volt, mint a másik lator, ő is szabadulást keresett a veszedelemből, mint amaz, de míg a másik lator csak azt látta, hogy a Krisztus is szenved, addig ez észrevette, hogy a megmentendők terhe súlyosodik az lír vállaira, észrevette, hogy az átszegezett kezek alatt van oltalom, hogy csak magának nem kedvez, de másokat kiragad a veszedelemből. Le is tudta tenni a maga nagy terhét, meg is találta nyugalmát. Uram emlékezzél meg rólam, ha a te országodba mégy! Volt a könyörgő, nyugalmat kereső beszéd — bizony mondom néked, még ma velem leszel a paradicsomban, volt a boldog felmentés, megszabadítás.

Érzitek-e, hogy ezek után mázsás terhe nem nyomta a lelkét, hogy kínjai közben is boldog mosoly jelent meg homlokán ? Látjátok-e, hogy ő a Golgothán — ahova reménytelenül ment — megpihent?

A kereszt ott áll ma is, rajta a sebekkel borított szent fő, amely köny- nyeket hullatva mondotta: óh ha eszedbe vetted volna csak ezen a te mostani napodon is, amelyek a te békességedre valók, de azok most elrejtettek a te szemeid elöl, azért a te házad puszta lészen ! De egyúttal a kegyelem szava i3 felhangzik: Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek! A kereszt ott átt ma is vádolva megátalkodott bűneinkért, de egyúttal felmentve, új életre vezetve minket!

A Qolgotha ott áll a népek életében, mint zúgva rohanó ár közepén kimagasló sziklacsúcs. Akik az árból