Harangszó, 1920
1920-03-14 / 11. szám
1920. március 14 HARANQSZO. 83. az egy egész népnek az életében is. Nem fejthetem ki ezt a hasonlatot egész teljességében. Nem is szükséges, hisz magáért beszél. Csak egy vonását és vonatkozását akarom kiemelni. Amennyiben a szív elrejtve munkál, amennyiben a vallás a lélek belső világában lüktet, mint az egyéni élet éltetője, annyiban a vallás magánügy, igen. De ez csak a fele-igazság. Amennyiben a szív működése kihat az egész szervezetre s az egész szervezetet élteti, fenntartja, amennyiben a vallás és a belőle fakadó tiszta erkölcs egész társadalmi és állami életünknek, közművelődésünknek, kultúránknak egyedül biztos alapja, irányítója, éltető eleme, sava-borsa, felbomlástól, rothadástól megóvója, annyiban a vallás a legfontosabb közügy és akik a vallást erőnek erejével csak magánüggyé akarják tenni, azoknak a gondolatja semmivel sem okosabb, semmivel sem jobb, mint azé, aki mindazokat az ereket, amelyeket a szívből kiindulnak, kiindulásuk pontján, a tövüknél akarná lekötni, keresztülvágni. Egy ilyen műtét halálos lenne az egész szervezetre ! Amikor egyszer Qladstonet, a nagy angol államférfiut, nyugalomba vonulása után valaki megkérdezte az iránt, mi volt az a legnagyobb gondolat, mely őt államférfim életmun- kájában vezérelte, a hires öreg űr minden különös fontolgatás nélkül azt a rövid választ adta: >Az, hogy Isten előtt felelős vagyok.« A tehetnyugati államoktól; itt nálunk, a Lajtánál kezdődött a barbár Ázsia. Nagy szerencséje volt a magyarságnak, hogy akadt gondviselésszerü, mintegy Istentől rendelt lángeszű fia, ki a bajok mélyére látott, ki élete céljául tűzte ki, hogy nemzetét a tespe- désből felrázza s hazáját minden tekintetben virágzóvá tegye, a művelt nyugati szomszédaival egy színvonalra emelje. Nem is kell mondanom, hogy ez a férfiú Széchenyi István volt, a legnagyobb magyar. Az ő vezér- eszmi je az volt, hogy először gazdasági bajainkon kell segítenünk, aztán műveltségünket kell fejlesztenünk : az anyagi és szellemi fellendülés majd magával hozza a politikai szabadságot is, mind a nemzetnek, mind az eddig elnyomott néposztályoknak szabadságát. Átlátta, hirdette, hogy nem az üres nemzeti hiuskodá*?. hanem a haladás menthet meg bennünket. A nemzeti érzéssel szétválaszthatatlanul összeolvasztotta a haladás, müvelőség nagyságára nézve nem mindenki lehet Gladstone, de az Isten előtt való felelősség tudatára nézve mindegyikünk lehet hozzá hasonló és legyen is az. Aztán vigyázzunk még valamire. Hogy hová jutunk, ha istentelen emberek vezetnek bennünket és uralkodnak rajtunk, azt sajnosán tapasztaltuk az elmúlt szomorú esztendőben. Azért legyen ezentúl nagyobb gondunk, mint eddig arra, hogy közügyeink élére, tanácstermeinkbe, az országházába, és ami nem kevésbbé fontos, iskoláink tanítói székeibe olyanok kerüljenek, akikről tudjuk, vagy legalább joggal tételezzük fel, hogy Isten előtt való felelősségük tudatával vannak és egyetlen dicsőségüket abban keresik, hogy a világalkotó és világfenntartó Istennek lehetnek szolgái és munkatársai. Azonban amikor a vallásnak, mint legfontosabb közügynek a jelentőségét hangsúlyozzuk, nem tagadhatjuk és nem feledhetjük el, hogy a vallás mint közügy, a vallás mint a közéletnek egyik eleme és tényezője csak addig maradhat ép és csak addig nem válik hazugsággá és képmutatássá, amíg a vallás egyszersmind a legszentebb magánügyünk, amíg családi és egyéni életünk boldogságát is őszintén és igazán a vallásban keressük és a vallásra alapítjuk. Az elmélkedésünk alapjául szolgáló zsoltárvers igazsága ide is kihat és azért erről is még néhány szót. Elbukott népboldogítóink egyszeridés eszméjét. Ez Széchenyinek korszakalkotó, nemzetet megváltó jelentősége. Egész életét ennek a szent célnak szentelte. De egy ember, bármi isteni erő és lelkesedés hevíti is, csak egy ember. Megértő munkatársakra van szüksége, akik eszméit felfogják, lelkesednek értök s terjesztik azokat minél szélesebb körökben. Ebben a tekintetben is szerencséje volt a XIX-ik századi magyarságnak. Széchenyinek, aki a magyarok prófétája volt, soksok apostola akadt. Sok politikusunk, törvényhozónk sereglett zászlaja alá. de az ő legbuzgóbb hívei, eszméinek leghatásosabb terjesztői az írók voltak. Az íróknak, a költőknek igen sokat köszönhetünk. Ahová Széchenyinek s az ó politikustársainak könyvei, röpiratai, beszédei nem hatottak el, hiszen akkor meg nem voltak hírlapok, eljutottak oda az íróknak, költőknek szavai. Ök ébresztették a nemzetet elmaradottságának tudatára; ben kihirdettették azt is, hogy a kommunizmus a házasság és a családi élet eddigi rendjét nem akarja megváltoztatni. Tény az, hogy a kommunizmus szelleme nemcsak hogy nem kedvez a családi életnek és a közerkölcsiségnek, hanem arra egyenesen bomlasztó hatással van. Mi városiak persze a kommunizmusnak romboló hatását, miként minden egyéb téren, ezen a téren is sokkal jobban láttuk és tapasztaltuk, mint falusi testvéreink. A kommunizmus bomlasztó, erkölcsrontó hatása nálunk is bizonyára még sokkalta nagyobb mértékben mutatkozott volna, ha ideje és ereje lett volna arra, hogy alapelveinek összes következményeit megvalósítsa. A kommunizmusnak egyik gyökeres tévedése ugyanis abban van, hogy az egész társadalmi szervezetet csupa egyenlő értékű egyesekből összerakottnak gondolja, mintha az emberi társadalom nem volna más, mint egy óriási embertömeg-halmaz, — mint a lencse, meg a lencse, — holott a legegyszerűbb megfontolás minden józan embert meggyőzhet arról, hogy a társadalmi szervezetnek az az alapsejtje, melyből az egész szervezet folytonosan megújul, nem az egyes ember, hanem a család. Azért aki a családi életet rombolja, a társadalmat rombolja és vétkezik az emberi boldogság ellen. Mert ami boldogság ezen a szegény, inségverte földön az elveszett paradicsomból még rnega nemzet széles rétegeibe ők oktatták be a nagy eszméket, az ő szavuk tüzelte, lelkesítette nemzeti s emberi öntudatra, munkára és kitartásra a tömegeket. H»gy mely írók és miként szolgálták a nagy eszméket, arról sokat lehetne írni, most csak néhány példát akarok bemutatni, a legjelesebbekről megemlékezni. Széchenyi eszméinek a legbuzgóbb terjesztője volt Fáy András. Ma már csak azók ismerik a nevét, akik az iskolában tanulnak róla, pedig egész életét önzetlenül a köznek szentelte. Irt, izgatott, szónokolt, dolgozott folyton; a Nemzeti Színház megalapítása, az iskolák javítása, a magyar ipar pártolása, a nevelésügy, az első hazai takarékpénztár megalapítása körül nagy érdemei vannak. El is nevezték őt találóan „a haza mindenesének.“ Egész életét a nemzet boldogításának, gazdaggá tételének szentelte s maga szegény maradt, szegényen szállt _ ___
