Harangszó, 1920
1920-12-19 / 51. szám
298 HARANGSZO. 1920. december 19. Megrázó erővel állította hallgatósága elé a püspök az újjászületett ember típusát. És ebben az újjászületett embertípusban látja az újjászületett nemzetet, államot is. Nem elég — úgymond — ha a parlament ormán ott ragyog a kereszt ! — ha megfestjük azt a keresztet, az eső lemossa! — ha mészkőbe faragjuk, a vihar porlasztó ereje szét- dönti! — ha vonalakból rovátkoljuk össze, egy mélyebb vonal sírját ássa meg, — a keresztnek élő fából kell lenni, mely gyökérszálait az emberi szív termőtalajába bocsátja, mélyre engedi, hogy alulról életnedveket szívjon magába, felülről pedig az isteni kegyelemnek kisugárzó napja biztosítsa megmaradó életét. Az újjászületett életnek az újjászületett ember lesz a legnagyobb gazdasága. Nem a palotáknak és kunyhóknak, hanem a munkának az embere. A munka demokratizálódását jelenti ez az új élet, csakúgy lehetne nevezni a munka arisztokráciájának is! Azok az igazi lelki arisztokraták, akik a munka építő erejével állanak be a sorba, ezáltal megteremtik a nemzeti, állami és egyéni életnek biztos fundamentumait. Ez az építő munka fogja biztosítani az igazság megmaradó értékét. Az igazságot nem lehet — pedig de sokszor megtennék — erőszakkal és hatalommal helyettesíteni, az igazságot csak a munka- érték biztosíthatja megközelíthetetlen szentségében. Ahol az igazság lelke diadalmaskodik, ott a szeretet lelke is él. Ez is az újjászületésnek a jellemvonása. Ott gyökerezik a szívben. Munka, igazság és szeretet, ezek az erőtényezők szükségesek az egyéni és nemzeti újjászületéshez ! Ezek nélkül közönséges megújhodásról, avagy a régihez való visszatérésről beszélhetünk csupán, ezekkel együtt ujjá- születhetik jövendő boldogságunk. És mindezt, hogy így van, így lesz, szentté teszi és megpecsételi a lelkünk hite! Hit nélkül nincsen feltámadás, nincsen újjászületés, nincsen boldog élet 1 Ez a tiszta, szentséges önzés éljen és dobogjon minden magyar szívben, hangozzék minden magyar ajakról: »Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország föltámadásában!« Kapi Béla püspök gyönyörű beszéde után az estélyt teljessé tette a többi résztvevő értékes közreműködése. László Miklósné meleg, lelkeket pihentető gyönyörű énekét Vitá- lisz Károly szép hegedüjátéka és dr. Enyedi Jenőné művészi orgonakísérete tette harmóniában elmondott Istent kereső imádsággá. Nagy Ferenc lelkész az Erős hitet szavalta Ábrányi Emiltől. A költő hatalmas érzéseit tudása teljes erejével tolmácsolta és vitte közel hallgatósága szívéhez. A nőegyleti énekkar szép együttesben Kiss Gábor karnagy vezetésével egy precíz vegyeskarral gazdagította az estély hangulatát. Szép volt ez az est. Erkölcsi sikerét biztosítja a százak szívében megmaradó emlék, anyagi sikerét a bőségesen nyújtott áldozatkészség. Még egyszer „Kara“-csong. Irta: Torda Lajos. Meg kell szólalnom, tollat kell fognom. Animus fért (a lélek visz rá) mondaná Ovidiusz. Elkövettem ugyanis azt a merényletet, hogy cikket írtam (ezt különben máskor is többször megtettem), de tetéztem a dolgot azzal, hogy ezt a cikket beküldtem egy lapba (amit máskor nem tettem, — itthon rekedt az a fiókban magánhasználatra). Cikkem ki lett nyomatva, sokan elolvashatták, egy megjegyzés is lett rá téve, valami ellenvélemény féle. Nem vitatkozási viszketegből felelek erre, mint inkább azt akarva bizonyítani, hogy nem egy ötlet volt, amit írtam, hogy nem a karácsony s karacsong szavak feltűnően hasonló hangzása tévesztett meg, ha figyelmemet ez ébresztette is föl. Mielőtt a karacsong szóval még- egyszer foglalkoznám, az incarnatió szóval akarok végezni, melytől, a cikkemhez fűzött megjegyzés szerint, a karácsony sző származik. Ügy rémlik, hallottam erről már valamikor. Ha ez a nézet általánosan ismert s elfogadott volna, akkor erről az én áldott emlékű tanárom, Mtillner Mátyás is megemlékezett volna. De a karácsony szó nem is származhatik az incarnatió szóból. Koponya és rózsa. Irta: Pass László. Az Íróasztalomon haptákban sorakozó könyvek tetején, a feketetáblás, öreg bibliáról egy sárga, vigyorgó koponya mereszti rám nem épen barátságos tekintetét. Ásás közben került napvilágra a templomdomb alól, a régi temetőből. Régi lehet már. Van 150 éves is. Akkor pedig fiatal volt a gazdája, mert szerkezete azt mutatja, hogy egy 13 — 14 éves leánykáé volt. Most asztaldíszül szolgál. Elnézem a nagy szemgödreit, sötét orrüregét, kiálló arccsontjait, vigyorgó fogait, amint rám tekintve némán mondja: >Te is ilyen leszel!« Képzeletem elevenné teszi a csúnya koponya kicsiny gazdáját. Csontfejlődésének rendetlenességei, korai halála azt mutatja, hogy születésénél fogva beteges leányka volt. Elődei bűnének átka szállott reá. Látom a sápadt, püffedt arcot, a fénytelen, savó színű szemeket, a sárgás szőke hajat, az arc érzéstelen kifejezését, a tompa orrot, a vértelen, vastag ajkat, a beesett mellet. Képzeletem még azt is tudni véli, hogy munkások voltak a szülei, elődei, akik iszákos, kicsapongó életet éltek. Mintha panaszosan elmondaná a kis lány rövid élettörténetét. Nyomorban, bűnben született, nyirkos, penészes lakásban, krumplin, kenyéren nevelkedett. Szülei ütötték-verték, pálinkáért kergették. Szívszakadva nézte más gyermekek örömét, játékát; neki nem lehetett. Rongyban, fagyban járt az iskolába. Naponta kikapott, mert nem tanult; szülei nem törődtek vei®, dologra kényszerítették. >A rövid, de gyötrő élet elfolyt.« Jött a halál. Lecsukódott a két síró szem örökre, elnémult a panaszos ajak, megállóit a dobogó szír, a pihegő mell s az éhező gyomor működése. Meghalt, eltemették. Jött az enyészet sok apró munkása, férge és aztán porrá lett minden. Csak a sárga, vigyorgó koponya maradt meg a testének csontszerkezetével együtt. Némán, halotti csendben, kísérteties titokzatossággal néz rám az öreg bibliáról két nagy, sötét szemgödrével, jelképezvén a nagy figyelmeztetést: »Memento móri! Gondolj a halálra!« Elnézem a múlandóság néma, beszédes jelét. Kint az udvaron, a kertben mérgesen durú- zsol az őszi szél. Haragosan cibálja az öreg diófa terebélyes, lombos koronáját, miért még most sem akarja elhullatni a napsugarat s életet szívó leveleit. Még a kert virágjait se kíméli a kegyetlen őszi szél. Irigyli a szépségüket, a fiatalságukat, az élni akarásukat. Gonosz szándékkal L-MdÉkÁ. '
