Harangszó, 1920
1920-12-19 / 51. szám
XL évfolyam. 1920 december 19. 51. szám. fr«l«IÖB *i«rko»it<J A* kiadó: SZALAY MIHÁLY. Táraazarkatztó: NÉMETH KÁROLY. Kéziratok LovászpatonAra (Vaazprémmegya), alófl- zatéal dijak, raklamáelók a HARANQSZÓ kiadóhivatalénak Szantgotthérdra (V/iavármagya) küldandők. Klóflzatéat alfogad minden avang. lelkét* ét tanító. EVANGÉLIKUS NÉPLAP. Alapította: Kapi Béla 1910-ben. Szerkeszti a a kiadóhivatal vezetója: CZIPOTT GÉZA «ZENTOOTTHÁRD (Vaavármogye.) A „Harangazó" alóflzatéal ára: fél évra közvetlen küldéaael 20 kor., caopor- toa küldéaael (legkevaaabb 10 példány) 16 korona. A „Harangazó" terjeaz- téaéra befolyt adományokból azórványban lakó híveinknek Ingyenpéldányokat küldünk. Megjelenik minden vasár- nap. „DUNÁNTÚLI LUTHER-SZÖVETSÉG“ hivatalos LAPJA. Isten hívása és korunk nemzedéke. A bibliában azt olvassuk, hogy az ég királya mennyegzót készíttetett és ismételten elküldte szolgáit, a prófétákat, az Illéseket, Ezsaiásokat a zsidóság meghívására. Tévedés, végzetes hiba volna azonban azt hinnünk, hogy az Úr követei csak Izrael fiaihoz küldettek, minket meg talán, e század nemzedékét sohasem hívott fel az Úr arra, hogy hozzá menjünk, mennyegzőjébe siessünk. Nem I Hozzánk is elküldötte szolgáit újra meg meg újra, ha nem személyekben, hát eseményekben. Elküldötte a múlt század utolsó évtizedeiben s a jelen század első éveiben, amikor minden virágzott körülöttünk, amikor jólétnek, bőségnek örvendett sok olyan, ki most a legnagyobb nyomorúsággal küzkö- dik, amikor nem lehetett olyan tisztességes, dolgozni vágyó ember, akinek asztaláról hiányzott volna a megszolgált mindennapi kenyér, akinek ne lett volna meg a meleg otthona, ahol békésen pihenhette ki fáradalmait s nem kellett szívettépő aggodalommal a tél gyilkoló hidegére gondolnia vagy a pár hónapos csecsemő didergésének láttára kebleknek megszakadnia. Akkor a kényelemből, a szerével használt élvezetekből is mindenkinek kijuthatott, a művelődésnek, önképzésnek lehetőségein minden törekvő előtt valami forhiá- ban nyitva állott s az emberi elme korszakalkotó vívmányai is sok tekintetben könnyítették a helyzetet. Szép szóval, barátságos kézintéssel való hívása volt ez Istennek, áldásaival akart magához hívni, de mi nem akartuk észrevenni. Azért más szolgákat, más eseményeket küldött hozzánk : gyászosakat, könnyefakasztó- kat, nélkülözésekkel, veszteségekkel, aggodalmakkal teljeseket, amelyek hivatva lettek volna észrevétetni velünk, hogy mindez a mi bűneinknek, a jobb útra nem fordulásnak, az Úr hívása meg nem hallásának a következménye. S amint még ez sem lágyította meg a szíveket, a mennyei király újabb tanujelét adta álhatatos, kitartó hívásának; most, a tizenkettedik óra utolsó perceiben is hív féltő, aggódó tekintettel, evangélioma által emlékeztetve bennünket, hogy minden készen van, menjünk el a mennyeg- zőbe. És most fordítsuk befelé tekintetünket, tegyük szívünkre kezünket s vessük fel a kérdés;: milyen a mi viselkedésünk az Űr hívásával szemben? Vajon azok csoportjába tarto- zunk-e akik felületességből nem akarnak Istenhez térni, vagy azokéba, akik szándékos távolmaradással, más-, irányú elfoglaltsággal tüntetnek Krisztus ügye ellen? Nem akadnak-e közöttünk olyanok, akik még mindig a krisztusi szellem és segítség nélkül, tisztán anyagias, materiális alapon szeretnék fölépíteni az emberiség jövőjét? Nem találkozunk-e még ma, annyi szenvedés, megpróbáltatás után is elég gyakran elégedetlenkedő elemekkel, kik se hazát, se vallást szükségesnek nem ismerve, tisztán az éhséget vagy jóllakottságot teszik a boldogtalanság, vagy boldogság fokmérőjévé, figyelmen kívül hagyva azt, hogy sokszor ép ott nincs benső megelégedettség, ahol földi javak bőséggel láthatók ? Vajon tehát az említettek csoportjába számítódunk-e, vagy az ébredők kisded csapatába, akik felismerve az idők jeleit, meghallva a király hívását, a mennyegzőbe sietnek oly módon, hogy Krisztust teszik egyedüli Úrrá, evangéliomát egyedüli zsinórmértékké életükben ? Nem kevesebbről van itt szó, mint hogy mi evangélikus keresztyének megtudjuk-e mutatni nem üres beszédekkel, hanem életünkkel azt az utat, mely a legbiztosabban, legegyenesebben Istenhez vezet. Ki tudjuk-e elégíteni lelki táplálékkal azokat, kik valóban éhezik és szomjuhozzák az élet kenyerét és italát, avagy könnyű szerrel, talán megvető gúnnyal siklunk el az ilyenek feje felett ?! Jaj nekünk, ha így cselekszünk, ha a mi életünk nem vonzó példa, hanem botránkoztató kő gyanánt szolgál másoknak, ször- nyüképen jaj, ha nem tudunk ízt, jellemet, karaktert adó só lenni e világban ! Akkor nincs többé létjogosultságunk, nincs más hátra, minthogy az ég hatalmas királya hadakat küldjön, elveszítsen, fölégessen bennünket, nincsen más mód hátra, mint másokkal, hívatlanokkal megtölteni a lakodalmas házat. Vajha megszívlelnék ezt s elgondolkodnánk rajta! H. S. Kapi Béla dunántúli püspök a nemzeti újjászületésről. A szombathelyi gyülekezet f. hó 5-én rendezte első ádventi vallásos estélyét. A műsor gazdag volt és nívós. A zsúfolásig megtelt ^templom közönsége néma csendben hallgatta végig Kapi Béla püspök előadását a nemzeti újjászületésről, — Nem végítélet volt — úgymond az a rettenetes világháború és a még rettenetesebb két forradalom, mely a maga viharerejével porba sújtott és kicsinnyé tett bennünket, mert ha végítélet lett volna, akkor most ott állanánk a koporsó mellett és beletemethetnénk még azokat az életértékeinket is, melyek a sorvadás ellenére bennünk még megmaradtak, — hanem hatalmas szinfóniája volt egy isteni elrendelésnek, az újjászületésnek viharban megtisztult ereje.
