Harangszó, 1920
1920-12-12 / 50. szám
290 HARANGSZÓ. 1920. decembér 12. kedetén ott lesz, ott ragyog az Isten fiainak bélyege 1 Az örökkévaló Isten maga keres téged, hogy Lelkét beléd oltsa és az vezérelje egész életedet. Úgy érzem, itt az utolsó pillanat, nincs időnk arra, hogy annyi magyar ember továbbra is a bűnnek szolgálatában tékozolja el életét, »ideje már, hogy az álomból felserkenjünk, hisz az éjszaka elmúlt, a nap elközelgett!« Meghalljátok-e magyar nők és magyar férfiak a mélységekből feltörő sóhajt: az egész teremtett világ sóvárogva várja az Isten iainak megjelenését ? Van-e erőtök, ran-e akaratotok, hogy felserkenjetek i százados álomból, Krisztus követői egyetek ebben a hazában ! ? Akarok-e meggyógyulni, akartok-e életre telni? Ha mi nem igyekszünk Isten ryermekeivé lenni, akkor» a mi nemzetünk elveszíti, megtagadja küldetését és nem érdemeljük meg tovább nég a tengődök nyomorúságos életét sem I Ne felejtsük el: mindegyikünk irra van teremtve, hogy Isten gyer- nekévé legyen s a teremtett világ ereád is vár, ez a haza a te meg- elenésedet is várja; várja, mint Isten jyermekéét, sőt talán épen téged rár, épen tereád vári Testvérem! ne tárjon hiába! Első királyunk megtette ezt az utat. 'lem látta a fényt, amely a királyt, körülvette, csak a nagy tartozást látta íépével szemben! Szétszórta élete avait egy nemzet fiaira s amikor szétszórta szívének minden kincsét, ikkon találta meg a legnagyobb drágaságot. Ez a mi útunk, a mi hivatásunk is 1 Elpusztultunk, meghaltunk, de a mi életünk el van rejtve a Krisztusban ! Induljunk el még ma a magasságok felé, Isten felé... a Krisztus felé! Nem, nem, soha! Irta: Kiss Samu. Befejeződött a nagy nemzeti tragédia. Országgyűlésünk a viszonyok kényszerítő hatása alatt becikkelyezte a trianoni békét, melynek értelmében ezeréves, véren Szerzett, véren védett drága hazánkat északon, délen, keleten és nyugaton köröskörül megcsonkítják. A fegyvert, melyet az ötödfél éves háborúban nemzetünk oly vitézül forgatott, kicsalták, kiütötték kezéből s most a kimerült hősnek végtagjait, kezeit, lábait vagdalják le törzséről. Nem hiszem, hogy legyen magyar ember, aki a hazafiui érzésnek legméltóbb felháborodásával ne gondolna arra a merényletre, mit rajtunk véghez visznek; s ne a legmélyebb és legfájdalmasabb gyásszal állná körül a koporsót, melyet elleneink számunkra faragtak. . . Ez volna hát egy ezeréves államnak a megpecsételt sorsa ?! Ez volna az a szomorú vég, melyet a Szózat költője jósolt, mikor azt írta: »Vagy jőni fog, ha jőni kell, a nagyszerű halál, hol a temetkezés fölött egy ország vérben áll. S a sírt, hol nemzet sülyed el, népek veszik körül, s az ember millióinak szemében gyászkönny ül.« Igen, sírunkat népek veszik körül, de gyászos könnyet szemükben nem találunk. A halotti ének, mellyel szomszédaink nehéz vonaglásainkat kísérik, kárörvendő, víg kacaj, amelyen azonban átremeg, átborzong néha egy-egy baljóslatú, félelmes sejtés: hátha még korai s a haldokló életre talál kelni, föl talál ébredni. S én hiszek ebben az ébredésben, hiszek — bár még oly sötétnek és sivárnak lássák is jelenlegi sorsunk — e nemzet föltámadásában. »Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország föltámadásában.« * *. * „Emlékezzél meg Uram arról, ami esetig, rajtunk, tekints r reánk és lásd meg a mi gyalázatunkat.“ így sóhajtott fel valamikor Jeremiás próféta mély bánatában Istenhez. Ez a sóhaj, ez a panasz hangzik nemzetünk ajakán is. A népek, a győzők méltányosságára, józan belátására, ezeréves történelmi jogainkra hiába hivatkoztunk; nem találtunk meghallgatásra. A győzelmi mámorban tobzódó, a rólunk s nélkülünk tanácskozó és határozó ellenségeinktől igaz ügyünket az önmagunkban való bizalmon és acélos elszántságon kívül most már csak az egek Urához fellebbezhetjük így szólva a prófétával: „Emlékezzél meg Uram arról, ami esett nyiajtunk, tekints reánk és lásd meg a mi g uatunkat.“ Jeremiás gyászának, fájdalmának okául azt mondja: „A mi örökségünk szállott a kívül valókra, a mi házaink az idegenekre." Szét tekint letiport hazáján; lelkén a honfibú rágódik, amint látja, hogy az idegenek, elnyomók mint osztozkodnak Izráel örökségén s mint veszik birtokukba önkényesen az édes hazai földet. Ez a mély bánat üli meg a mi lelkünket is, mert minket is QYERMEKVILÄG. Galambok. Elbeszélés. Irta: Csite Károly* Fürkésző, kékszemü, mindenről gondoskodó leányka Piroska. Alig núlik nap, hogy föl ne hívná vala- nire az édesapa figyelmét. — Tudja mit, édesapám? Jó volna lékünk egy szép tehénkét venni! ^enne akkor tejünk, túrónk, tejfelünk is vajunk!... •— Hej, virágom, sok pénz kell ám így tehénért. Nincs nekünk annyi lénzünk, kis Pirikém !. . . — óh, édes Istenkém! — sóhajt ^iroska bánatosan. — Miért vagyunk ni olyan szegények !.,. Másnap azonban már ragyogó, lerüs arccal áll az édesapa elébe s mha, forró kezecskéjével megsimítja íz apa állát. — Gondoltam ám valamit, apácskám !.. . Jó lesz nekünk egy kecske is, hisz az is ád tejet. Vegyen egyet, édesapám! — Szörnyű nagy ára van ám most a kecskének is, kis tubikám! — Annyi pénze csak van édesapámnak, amennyi egy kecskének az ára ?! Hisz a kecske sokkal kisebb a tehénnél! Az édesapa fejét ingatja mosolyogva, hogy nincs annyi pénze sem. — Annyi sincs, amennyit egy báránykáért kellene fizetni ?! Az apa ismét csak mbsolyog s azt mondja, hogy nincs. — Jaj! hát akkor nekünk semmink se legyen ! — tört fel a panasz s elkeseredés a kicsike ajakán s köny- csepp csillogott szemében. — Még csak egy galambunk se legyen ?! — De galambot okvetlenül veszünk majd, ha olcsóbb lesz. Most még a galamb is igen drága, még drágább a búza, amivel táplálkozik a galamb. — Igazán?! Veszünk galambot? csillan föl Piroska szemében a boldogító remény fénye. — Mikor lesz olcsóbb a galamb és a búza, édesapám ? — A jó Isten tudja csak, édes leányom I — Persze, csak a jó Isten tudja, ő tud mindent s ő ad mindent!. .. Úgy-e, édes apácskám, a jó Isten tud galambot is adni ? — Tud, ;virágocskám, hisz a jó Isten teremtett mindent s ő rendelkezik velünk, mindenkivel, mindennel: övé minden a világon. — Oh, hisz akkor nekünk is lesz galambunk! Ád az Isten, én tudom... Bizonyosan ád, én kérek tóle... Hallottátok gyerekek? — iramodik az apró testvérkéi közé. — Lesz galambunk, olyan szép fehér tubika! — Hol van, merre van a tubika ?
