Harangszó, 1920
1920-12-28 / 48. szám
274. HARANGSZÖ. 1920. november 28. annál lesújtóbbnak tűnik fel előttünk a valóság képe. Ezelőtt szemet hunynunk nem szabad és csak hálával tartozunk azoknak, akik egyházunk bajaira reámutatnak, különösen ha ezt azzal a szeretettel teszik, melynek minden szavából kiérezni az egyházszeretet őszinte fájdalmát. És mégis sajnálom, hogy olyan cikk, amilyen a >Sikoltás az éjszakában« című, lapunk hasábjain s épen a reformáció emlékünnepén, napvilágot láthatott. Bármennyi igazat mond is az a cikk, egy nagy hibája, vagy fogyatéka van, az t. i. hogy nem jut benne szóhoz, legalább nem úgy, ahogy kellene, a hit* az a hit, mely egyedül a világmeggyőző Krisztusra néz ét belőle merít világmeggyőző erőt. (János ev. 16, 33), (János első lev. 5, 4). Azok a mi kedves testvéreink, akik abban a cikkbep megszólaltak, elszomorító' tapasztalataik pillanatnyi hatása alatt ezt a Krisztusra néző hitet mintegy kikapcsolták s így akaratlanul i? megdöbbentő bizonyságát szolgáltatták annak, hová jutunk, ha egyházunk állapotáról úgy gondolkodunk és szólunk, hogy a hittől elvonatkozunk, tekintetünket csupán a romlás jeleire függesztjük és csak a saját gyarló emberi erőinket mérjük össze az elibahk tornyosuló akadályokkal. Csak a hit működésének ezert pillanyatnyi kikapcsolódásából magyarázható az a kétségbeesett vészkiáltás, mely vallásos érték tekintetében még a tengeri vihartól megrémült tanítvá4 Ö Versek. Új ösvényen. Mesekönyvek tarka ser’ge Került épen a kezembe, A sok kép • rám nevetett.. . Gyermekévek tündérálma S lelkem beléremegett. A királyfi bús regéje ... Csipkerózsa, Hófehérke . .. Az emlékek rajzanak. Tündérország tárva-nyitva, De a hősök néma sírba’ Örök álmot alszanak. Rád vonom halotti lepled, Elsiratlak, eltemetlek Gyermekkorom: délibáb. Rohanok már új ösvényen, Akármi lesz is a bérem: t Babér, avagy — tövis ág. Horváth Imre. nyok azon kishitű felkiáltásának is alatta marad: »Uram, tarts mag minket, mert elveszünk 1« (Máté ev. 8, 25). Mi, akik az Élet es a Világosság Fejedelmének szolgálatában állunk és arra vagyunk hivatva, hogy az ő személyéből kiáradó életet és világosságot terjesszük ebben a világban, ne szóljunk és ne tegyünk legalább nyilvánosan semmit, amíg lelkünk megbillent egyensúlya helyre nem állott, az az amíg mindazsal szemben, ami szívünket nyugtalanítja, sebzi, gyötri és a kétségbeesés örvénye felé hajtja, megnyugvást, békességet nem találtunk ó nála, ó benne. Azok a nagy bizonyságtevők, akiktől legjobban eltanulhatjuk, mit jelent a Jézus Krisztusban hinni, az apostolok, Péter, Pál, János és az ő nyomdokukon Luther, a nagy reformátor, akinek neve szintén ott van a Harangsző címlapján, tudesásom szerint nem ismernek olyan helyzetet, amelyben kétségbe kellene esnünk. Hitük a legerősebb hányatás és megpróbáltatás közepette i§ biztosan nyugszik a Krisztusban s életüknek ezen középpontjára bízvást vonulnak vissza akkor* is, ha az egész világ ellenük támad X Ebbe a centrumba kell nekünk is visszavonulnunk újra meg újra, hogy életünk tartó alapját, gondolkodásunk, akarásunk, cselekvésünk biztos iránytűjét el ne veszítsük.- Krisztusnak a szívet-lelket megnyugtató, lecsillapító és felemelő, megújító szellemi ereje ma sem merült ki. Ha ó hozzá forLevendula. Levendula: nagyanyám virágja! Ó illata lelkemet bejárja; Vissza visz a mesék idejébe: Gyermekkorom virágos kertjébe. ... Elém tűnik kert ölén a méhház, Körülötte habszin labdarózsák, Öreg akác védőn borúi rája, Lágyan hullik illatos virágja. Enyves szegfű, levendula illat, öreg akác fehér szirmot hullat, Méhek'zsongnak, álom száll szememre: Gyermekálom, szénán a méhesbe’ 1... * ....................................?•••*••• V ö • . Összedőlt az álmot adó méhház, Elpusztultak mellőle a rózsák, Nem borúi rá a vén akác régen: Gyökere is kiszáradt egészen. Méhzsongásnál szövögetett áltnok Szétoszlottak remények, ábrándok. Mi megmaradt: egy szál levendula . .. Emlék csupán: életünk illata ... Porkoláb István. dulunk és szívünket megnyitjuk előtte, ma is megáld bennünket azzal az ő békességével (Ján. ev. 14, 27), olyan igazi lelki békével, amilyent ez a világ akkor sem adhatna, ha nyomorúság és sötétség helyett csupa fénnyel és gyönyörűséggel venne bennünket körül. Ha Krisztusnak ez a békessége költözik szívünkbe, akkor megszűnik fejünk láza, szívünk reszketése, egész lényünk ideges nyugtalansága és csak akkor tudunk az ó szolgálatában úgy dolgozni, ahogyan ó megkívánja. Mert az ó kegyelme, megváltó sze- retete nyugtot ád, igen, a nyugtalan léleknek, de nem enged pihenést az akaratnak, a cselekvő erőnek. A* ó békessége munkánkhoz erőforrás és célkitűzés egyszerre. így aztán, az ő lelki főhatósága alatt, nyugodtan dolgozunk. Egész munkánk az egy szükséges dologra van beállítva. Világos a cél, világos az út. Azért nem kapkodunk a fűhöz, fához. Nem pazar- lünk időt, erőt olyan tervekre, amelyek Ő nélküle akarnak egyházat, társadalmat, nemzetet menteni. Nem gondoljuk azt, hogy nekünk magunknak kell véghez vinnünk olyan dolgokat, amelyekhez nincs erőnk. Azt az új életet, amelyet ö tőle, a Krisztustól vettünk, az igaz élet világosságát szóval, tettel, egész személyiségünkkel képviselni és terjeszteni ebben a bűnös, romlott, sötét világban, • — ez egyetlen dolgunk és a sáfároktól csak egyet vár meg az Ür föltétlenül: a hűséget. Ez elég. Igep, — de ha mindez a jó igyeA lelkek kertje. Örök csend tanyája, béke birodalma, Hol gondnak, bánatnak megtörik hatalma; Itt a megbocsátás őrködik felette, Ki gyűlölet, harag fegyverét letette. Itt, hol az elfáradt testet hant takarja, Nem tombol többé az életnek viharja. Itt az élet harca nem tépi a szívet, Kétkedés nem győzi le a gyenge hitet. Nem játékszer a szív a remény kezében, Nem vergődik többé ezernyi sebében. Végzetem ! Már üldözz, halálig gyötörj meg, Kétkedés, csalódás, ha lelkemre törnek, »Ne tovább!“ — szól némán majd egykor sfrhantom, Zavartalan béke leng minden sírhanton. Elapad forrása öröm- és búkönnynek. A múlt emlékei itt mind, mind feltűnnek, Minden sírnant némán egy-egy múltról regél, Múltról, melylyel eltűnt szerencse vagy veszély. A jelen bújának minden sír tanúja, Hogy az ember semmi, tőle megtanulja. A sok néma sírhant a jövőbe mutat: Istenfélő s gonosz, ide vezet utad. Ide, ide vágyom, a lelkek kertjébe, Itt, csak itt lesz szívem és lelkem megvédve. Almásy Brúnó.
