Harangszó, 1920

1920-10-31 / 44. szám

244.

HARANQSZÖ.

1920. október 31.

Az egyetemes papság ebe és annak gyakorlati jelentősége.

Irta: Balikó Lajos.

Október 31 -ike a reformáció ünnepe amely ünnepen múltba száll a lelkünk. Visszapillantó szemünk előtt megelevenedik az a rég letűnt kor, amely az egész emberiség, de különösen a keresztyén világ életében emlékezetes marad mindenkor. Ha az évek múlása megváltoztatja is azt a mértéket, amellyel az embereket, az eszméket, a törekvéseket, az eseményeket mérjük és felettük ítéletet mondunk ; ha az, ami egykor nagynak és magasztosnak látszott, az utókor szemében eltörpül és jelentéktelenné válik is: a reformáció tényét, eszméit, sőt még vezérlő alakjait is az ilyen változás nem érinti. A reformáció feledésbe nem merülhet soha, sőt még jelentőségéből sem veszíthet, mivel a reformáció nem egyszerű tünet, nem puszta esemény, hanem annál sokkal több: az örökkévaló isteni léleknek a történelemben való megnyilatkozása. Mivel pedig az isteni lélek élő és életet fakasztó, azért a reformáció is tulajdonképen új, az előbbinél magasabb jellegű élet. Eredeti alakja szerint ez az élet a vallásosság terén lépett fel, minthogy azonban a vallás az emberiség életének központját jelenti, azért az új vallásos élet minden más körre is kihatott, ott is változtatott, irányított, ott is új útakat nyitott és új célokat tűzött ki. Ha a reformációnak egész jelentőségét méltatni akarnánk, akkor olyan munkát vállalnánk magunkra, amellyel megbirkózni egy rövid fejtegetés keretében sehogy sem lehetne. Szükséges tehát, hogy korlátozzuk magunkat s a reformáció által létrehozott változások tömegéből csak azt ragadjuk ki, ami egyrészt alkalomszerű, másrészt pedig — főbb vonásokban legalább — ki is meríthető. Ez a szempont vezérel bennünket, amikor a reformáció egyik vívmányáról : az egyetemes papság elvéről és annak gyakorlati jelentőségéről kívánunk szólani.

A reformáció áldásait élvező keresztyének előtt ez a kifejezés: »egyetemes papság« nem ismeretlen. Sokszor hallották ezt emlegetni, nem egyszer maguk is használták és használják, s mindenkor bizonyos büszkeség, bizonyos boldogság tölti el szívünket ennek hallatára. Föltehetem ovábbá azt is, hogy a legtöbben jól

tudják: az egyetemes papság elve nem különös lutheri, hanem egyetemes keresztyén elv. A reformáció érdeme itt is az, hogy az elfeledett és eltemetett igazságot az évszázados törmelékrétegek alól előkereste és jelentőségének megfelelő megbecsüléshez juttatta. De ha az »egyetemes papság elve« mint kifejezés ismeretes is, mégis helyén való lesz vele foglalkozni, mivel könnyen megeshetni, hogy a kifejezésben levő eszme, gondolat, igazság és tartalom nem mindenki előtt és nem is elegendőképen világos.

Lássuk tehát, mit jelent ez az elv? Ha tartalmát meg akarjuk állapítani, akkor a >pap< és »papság« szónak a jelentőségét kell első sorban tisztázni. Az első lépés tehát az, hogy megértsük, milyen feladatot, milyen tisztet és munkát foglal magában a »pap« szó, vagy más szóval tisztáznunk kell a papnak szerepét, hivatását és jelentőségét.

Köztudomású, hogy a papoknak a vallási élet terén volt fontos szerepük és hogy minden vallásnak meg voltak a maga papjai. Pap nélküli vallást a történelem nem ismer. Ugyancsak köztudomású az is, hogy mi volt a papok teendője, t. i. a felsőbb hatalmakkal való kapcsolatnak a létrehozása és fenntartása, ami különös cselekmények által történt. Ennek a cselekménynek neve: áldozás. A papok tiszte mindenkor az volt, hogy áldozzanak s ez egyúttal nékik kizárólagos joguk é3 kiváltságuk is volt. Csak a papok áldozhattak, de ők viszont arra is voltak rendelve, hogy áldozzanak. Ezt a cselekvényt úgy végezték, hogy arra nekik megbízatásuk volt. Megbízatásukat persze nem emberektől kapták, hanem attól az istenségtől, amelynek szolgálatában állottak, legalább is ez volt a felfogás, amellyet nemcsak a nép osztott, hanem maga a papság is. Ha az isteni elhivatást okmányszerüleg igazolni nem lehetett is, de mindig az volt a meggyőződés, hogy a papságot az istenség szemelte ki. Pappá nem tehette magát senki, hanem minden történeti vallásnál a pap annak született, mert hiszen mindenütt megvolt a külön papi osztály, amelyből kilépni, vagy amelybe bejutni nem lehetett másként, mint származás, illetve elhalálozás által. Amikor a pap áldozott, akkor az istenséggel érintkezett s az istenséggel csak ő érintkezhetett, épen mivel ő kiválasztott volt. Az egyes, valamint az egész

népközösség is csak a papi közvetítés által juthatott az istenséggel érintkezésbe, úgy, hogy a pap nemcsak a nép képviselője, hanem egyszersmind az istenség megbizottja is volt, ami más szóval azt jelenti: a pap közbenjáró, ő a kapcsolat az istenség és az ember között, és mint ilyen föltétlenül szükséges, őt mellőzni, őt mintegy megkerülni nem lehet és nem szabad, összefoglalva most már mindezt, azt mondjuk: a pap tiszte az áldozás s a pap mint áldozó közbenjáró Isten és ember között, más, mint pap az istenséggel hathatósan nem érintkezhetik.

Ha ezt megértettük, akkor az egyetemes papság elve már világos lesz előttünk. Ez az elv azt jelenti, hogy külön pap és papság nincsen, hanem minden ember papi méltóságot visel és tölt be. Jól értsük meg a dolgot: az elv értelme nem az, hogy pap nincsen, hanem ellenkezőleg az : mindenki pap. Eszerint az a méltóság, amely egyébként csak egyes kiváltságosak osztályrésze volt, mindenkinek közös kincse.

(Folyt, köv.)

Olvassuk a bibliát.

Zsolt. 119, 105.:

Hol biblia a házban nincs,

Hiányzik ott a legfőbb kincs. Tanyát a sátán ütött ott,

De Isten nem lel hajlékot.

E rovatunkat a mai számtól kezdve kibővítve kapja az olvasó. Meg vagyunk ugyanis győződve, hogy — amint a reformáció előtti lesülyedésből a bibliához való visszatérés emelte fel az emberiséget — épen úgy porig alázott magyar nemzetünk is nem szépen csengő, de csak szavaknak mai adó keresztyén jelszavakból, hanem a bibliához való visszatérés által magasztal- tatik majd fel. Nem új dolgot akarunk. Csak egy régi, eltemetett kincsünket kiásni. Újra életre kelteni azt a régi szép szokást, hogy reggel munka előtt, este munka után összeült a család, asztalra került a biblia, énekeltek, imádkoztak, olvastak a bibliából, a családfő megmagyarázta, azután újra kérték az Úr segedelmét, énekeltek s csak úgy mentek reggel munkára, este pihenésre. Ma már nem érünk rá ? Nem igaz! Luthernek több dolga volt, mint akármelyikünknek, mégis ráért mindennap. A testünk táplálására tudunk időt szakítani minden nap és a fontosabbnak, a léleknek táplálására sehogyse jutna idő? Minden napra kap itt az olvasó egy szentírási helyet s egy pár hozzáfűzött szót. Ezt olvassa el reggel azért, hogy aszerint rendezhesse be aznapi életét, de este is azért, hogy megvizsgálja magát, betartotta-e az írás parancsát? A hozzáfűzött pár szó senkit sem ment fel a szentírási hely fölött való gondolkodás kötelessége alól. Csak jó barát akar lenni, mely útba akar igazi-