Harangszó, 1920

1920-10-24 / 42-43. szám

234.

HARANQSZÓ.

1920. október 24.

tonok mind szorosabban egyesülve őrködtek hazájuk szabadsága mellett. A hercegek seregeit a honáért lelkesült sveici nép a morgarteni — 1315-ben — sempachi ütközetben — 1386-ban — legyőzték. Itt*'Winkelried Arnold hősies önfeláldozásával az ellenséges hadsor több vitézének dárdáját saját keblén fogva fel nyitott utat bajtársainak a győzelemre. A nefelsi döntő harcban 1388-ban ifj. Leopold herceg serege legnagyobb részével maga is elesett. Később a nagy haderőre támaszkodó Merész Károlynak Burgundia fejedelmének is minden erőfeszítése megtört a sveiciak elszántságán, mely rendit- hetlen volt mint hegyeik sziklája. Qransonnál, Murtennél nagy seregei a lenézett sveici parasztoktól rút vereséget szenvedtek 1476-ban. Midőn a következő évben még nagyobb haderővel jött ellenük s Nancynál a döntő csatával együtt életét is elvesztette. A honszeretet biztosította Sveicnak a szabadságot mind a mai napig.

II. Fülöpspanyol király (1555—1598). az örökségkép uralma alá jutott Németalföldön célul tűzte ki a honpolgári és vallási szabadságnak elfojtását. Helytartói, főkép Álba herceg kegyetlenül üldözték a hitükhöz hu protestáns honfiakat, de semmi zaklatás, üldözés nem tudta letörni ezek ragaszkodását régi jogaikhoz ’s vallásukhoz. Az elkeseredett nép fegyvert fogott a hon szabadságának védelmére ’s fogyhatlan

kitartással 68 évig küzdött a spanyol világhatalom ellen és végre 1648-ban kivívta hazája függetlenségét ’s a hitszabadságot.

Magyar hazánk történetéből is azt tanuljuk, hogy a honszeretet volt azon erő, mely nemzetünket az Árpád vezérlete alatt szerzett hazában ezer év viharai között is fentartá ’s buzdította, hogy nagy hivatását a ke- resztyénség és a miveltség védelme- zését a keletről özönlő Mircias néphordák ellen csüggedetlen teljesitse. Többször jött reá nagy megpróbáltatás, látott válságos időt, midőn a vészhullamok elbontással fenyegették, de a honszeretet megóvta a kétség- beeséstől, megőrizte lelkében a szebb jövő zálogát, a hitet.

A muhi pusztán 1241-ben a hóditó tatárral vívott csatában rettenetes vereséget szenvedett a magyar.

65,000 honfi vére áztatta a harc mezejét. A győzelmes tatár ezután rombolva járt szerte az országban ’s ennek nagy részét pusztasággá tette. Másfél évi dulás után az éhségtől hajtva visszatért hazájába. A vész idején számban megfogyatkozott magyar honfiúi hűséggel sorakozott királya-e második honalapítónak méltán nevezett IV. Béla körül, kierélyes kézzel a rendet ismét helyre állitá, nagy szervező tehetsége az ország védő erejét, tekintélyét romjaiból újra felemelte. A nemzet alig négy év múlva már harcra kelt a tatár győzelme után álnokul ellene támadt, a vesztett csatából menekülő királyát

kirabló ’s az ország nyugati részét megszálló Babenbergi Frigyes osztrák herceg ellen. A bécsújhelyi csatában a megvert herceg maga is elesett ’s a magyar nemcsak az elfoglalt nyugati részt vette vissza, de az ellenség tartományai egy részét is meghódította.

1526-ban a hatalma tetőpontján álló török ásott sirt a magyar nemzeti létnek Mohácsnál, hol az egyenetlen harcon elhullott a nemzet virága magával a királlyal együtt. Az ezt követő szomorú időben egymást érték a csapások, az ország szakadatlan dúló harcok szintere lett, melyen török, német küzdöttek az elsőségért. A magyar hazájában romok felett kesergett, de egyszersmind a múlt dicsőségének emléke ébren tartá honszerelmét ’s ettől lelkesítve nem szűnt meg a hazáért, szabadságért harcolni. A Bocskay, Bethlen, Zrínyi, Thökölyi, II. Rákóczy F. vezérlete alatt vívott csatái tanu- siták életerejét ’s ronthatlan honfiúi hűségét. Ez biztosította azon törvény szentesítését — 1791-ben —, mely kimondja, hogy Magyarhon szabad ország, melynek önállóléte és alkotmánya van. (Folyt, köv.)

Evangélikus tanító nagy gyakorlattal ajánlkozik oly községbe, hol 8—10 polgári iskolai növendék volna, kiket magán úton előkészítene vizsgára. Ajánlatokat Német Sándor Budapest Vili. kér., Nefelejcs utca 24. II. 25.

TÁRCA.

Szomorú a lelkem.

Lombhullás idején, világtalan ősszel, Amikor elnémul mifelénk az erdő.

Madár dalolása nem veri fel csendjét,

Az egész természet szomorú temető. Amikor hideg köd üli meg a völgyet, Pacsirta zengése nem haitik felettem, Szeretnék meghalni csendben, észrevétlen: Amikor szomorú, bánatos a lelkem.

________ Hudy Ilona.

Ő

szi mese.

Naplótöredék. Irta: Porkoláb István.

Ősz van; Tériké hajához hasonló selymes, aranyos, hosszú ősz. A nap édes búsan mosolyog, mint a múlt meséin eltűnődő férfi, kinek a lelkében már nem égnek sebek, a fájást elcsitította a szelíd emlékezet. Az enyhe verőfényben hallgató fákról

lassan peregnek az elsápadt levelek, mint muzsikaszó közben az emlékfakasztotta könnycseppek. A levegőben édesanyám szép, őszes hajára emlékeztető hosszú, finom pókszálak szállnak könnyedén, mint tenger hullámain a fehérszín gondola; a határhegyek tetejét menyasszonyi mirtusz- koszoruként lenge ködök koronázzák; a kertekben nyílnak, szépek és fehérek az őszirózsák, akár a húgom lelke. A rózsafák bús, panaszos szóval utolsó szirmaik hullatják, elnézem — olyan szomorú a virághullást látni! — és nézésükbe megreszket, feldobog fájdalmában beteggé lett szívem. A beteg szív, akár a hasadt pohár, érzékeny, törékeny. Gyakran ébredek éjjel szívdobogásra. Az ilyen kínos, álmatlan éjszakákon behallatszik hozzám a csalogány éneke az ablakom alatti cédrus bokorból, amint hattyúdallal búcsúzik a tovasurranó nyártól. Szép a dala, de fáj, mint a

szívem dobogása. Átérzem, ha sajnálja a nyárt. Én is eltűnődtem már azon: miért, hogy a természetben megismétlődik, vissza-vissza jár a tavasz, a nyár, míg az ember életében csak egyszer van?... Soknak meg éppen egyszer sem jő el... Van egy csillagom, szobám ablakán át rám ragyog, szívdobogásos éjszakákon fényével kiséri a csalogány énekét, de úgytetszik, hideg a fénye, mint a szívtelen asszony mosolya. Pedig én melegre vágynék s ha menni akarok, sietnem kell, mert ősz van, nemsokára Tél lesz, leesik a hó. A doktorom is siettet, biztat, hogy csak menjek, de hova? Hol van meleg? Ott, a Kék Hegyek alatt, ahol lelkem belefürödhetik az emlékek előttem hullámzó arany tengerébe, érzem, ott felmelegszem mégegyszer utoljára, tudom, igaza lesz a doktoromnak: ott gyógyulok én meg egészen. . .