Harangszó, 1920

1920-07-18 / 28-29. szám

180

hogy egyesegyedül, magunkra hagyot- tan, sőt kigűnyolva és megcsúfolva is járjunk a kötelesség utján. Szolgáljon erősítésünkre e tűzben, hogy tulajdonképen nem leszünk egyedül. A mi magunktartása példa és kovász és elhintett mag lesz. A példa ragadós, a kovász átható, a mag pedig csírázik és életet teremt.

A fődolog minden bizonnyal az, hogy keresztyének legyünk, illetve, hogy keresztyénné lenni igyekezzünk. Mert hiszen a keresztyénség olyan tökéletes eszményiséget jelent, amelyet elérni nem, csak megközelíteni lehet, amiként Luther is monja: a keresztyén nem kész, a keresztyén készül. De épen azért kell is a keresztyénnek készülni. Erre van tehát elsősorban - szükségünk. Mindegyikünkre nézve érvényes és kötelező a követelés, hogy lelkűnkben megújuljunk és hogy azután az új élet utján haladjunk. A megújulás az Isten kegyelmének az ajándéka, de a nyomán fakadó új élet bizonysága és fokmérője a mi hűségünknek. Hiábavaló ugyanis a kegyelem, ha mi azt el nem sajátítjuk és meg nem becsüljük. Viszont ha azt megtesszük, akkor a kegyelem egyre gazdagabb és diadalmasabb lesz mibennünk!

Ha valóban keresztyének leszünk, akkor tudunk majd igazán magyarok is lenni, akkor tudunk és fogunk hazánknak és nemzetünknek szolgálni és tudunk hozzájárulni ahhoz, hogy a romokból új élet fakadjon és a ledöntött pilléreken új épület emelkedjék. Ugy-e bár ez a cél lelkesít és hívogat bennünket? Most, amikor ilyen kicsinyek, ilyen megtiportak vagyunk, épen most akarjuk megint, hogy legyünk amik voltunk. De vájjon hogyan lehetséges ez, vagy más szóval: mire van szükségünk, hogy az megtörténjék? Mert, hogy megtörténhetik, hogy a lehetőség minden szomorú tapasztalat, minden gyűlölködés, minden ádáz rosz- akarat ellenére is fennáll, ebben mi nem kételkedünk. Ha kételkednénk, akkor lemondanánk, akkor beletörődnénk abba, hogy koporsóba fektettek bennünket, sőt mi magunk rántanánk magunkra a kriptafödelet. Pedig úgy-e erről szó sem lehet ? A mi nemzeti hitvallásunk most inkább, mint valaha, az a három dacos szó: Nem, Nem! Soha! De ezt nem elég vallani, hirdetni, ennek érdekében tenni is kell. A legelső és legfőbb cselekedet: a keresztyén megújulás, amelyet előbb hangoztattunk. Ebből kell folyni, ebből kell táplálkozni minden más cselekedetnek ie. Ami a keresztyénnek

HARANOSZÖ

érdem, az érdeme és ékessége a magyarnak is. A legfőbb keresztyén erények: a hit, a szeretet, a remény. A haza és a nemzet érdekében is ezekre van szükségünk. (Folyt, köv.)

Veronka.

Elbeszélés. Irta: Csite Károly.

I.

Kora hajnalban talpon volt az egész ház népe. Bakos Oábor a félszer előtt kaszát kalapált s az alatt is szájában lógott az örökké füstölgő pipa. Marci legény az istállóban fü- työrészett, etette a marhákat. Az asszonynépek a konyhában foglalatoskodtak, a tizenkettedik évében járó halvány, kicsi arcú, szomorú tekintetű Veronka pedig a pitvarban egy töröttlábu verebet etetett a tenyeréből.

Legelőbb a gazda fejezte be a kaszakalapálást. Komoly, kimért lassú léptekkel beballagott a kamarába. S majdan beszólt a konyhaajtón :

— A tarisznyámbavalót I

A lassú mozgású, alázatos s örökösen hálálkodó Borcsa asszony a férjeura parancsára olyan fürge lett, akárcsak a rokkakerék: a következő percben kint termett egy nagy sonkaszelettel és kenyérkaréjjal.

— Ihol van ni, galambom, uram. De tán jobb lenne, ha betakarná kend a sonkát ujságpapirosba...

— A már az én gondom I — dör- mögte a gazda s jóidéig birkózott az öblös bő tarisznyával, illetve a beleszánt még nagyobb terjedelmű elemózsiákkal, amiket csak felényire bujtathatott el a világ, azaz a tűzhelyen doromboló macska sóvár szeme elől a tarisznya üregébe. A megterhelt elemózsiás tarisznyát felakasztotta a pitvarban a falbavert kampós szegre, hátra ment aztán a pajtába az arató eszközöket összeszedni.

Nem késett tíz percnél többet, mégis mire visszatért, a Cirmos a pitvar végében vonszolta a tarisznyába helyezett sonkát.

— Tyű, az átkozott állatját I Mit csinálok én most ezzel ? I — lobbant

_Bakos szörnyű nagy haragra.

Kegyetlen boszut állt a megrémült macskán. Madzagot hurkolt a nyakára s felakasztotta az eperfa egyik ágára.

— Vessz meg, pokol fajzatja! — morogta sötét tekintetet vetve a szörnyű kínnal, sírással vergődő állatra. Bement az előszobába, hogy kifújja ottbenn az asztal melletti pádon a nagy indulatját.

1920. július 18.

Az asztalon hevert a még felvágatlan néplap. Futólag átböngészte benne a nagybetűket, azaz a cikkek s hírek címeit (a lap átolvasása vasárnapra marad) miközben ostorpattogás hallatszott be az udvarról: megérkezett Marci legény a marhákkal.

— No, mehetünk! — dobta le az újságot. Ballagott kifelé.

A küszöbön szikrázó, dühös tekintettel állt meg. Oly rettenetes indulat szállta meg ismét, hogy a gutaütés környékezte.

— Ki tette ezt ? 1. .. Ki metszette le a madzagot? — kiáltotta rángatózó ajakkal, fogcsikorgatva.

Marci meghökkenve fordult vissza a félszernél s habozva szólt:

— Én tettem, édes apám, ne haragudjék érte!

— Nesze akkor! — csapta úgy arcul, hogy megtántorodott a legény.

— Ne, ne bántsa Marcit! Hisz én eresztettem el a szegény macskát! — sikoltotta Veronka szívetmarkolón s tiltakozó, előrenyújtott kezecskével rohant apja elé.

— Téged is agyonütlek, apagyilkos' féreg! — hörögte Bakos vérben forgó szemmel, a pokol égető tüzét érezve izmaiban, de mielőtt leányára sújtott volna, elkapta Marci a kezét.

— Csak őt ne, apám! Üssön engem... töltse ki mérgét rajtam, de azt a szegény, beteg gyermeket ne bántsa I. . .

A nagyindulatu embernek erőtlenül hanyatlott le a keze, mélységes megvető pillantást vetve mind a fiára, mind a leányára, szokatlan gyors léptekkel ment hátra. Onnét pedig ; úgy ment el a mezőre, hogy senkinek sem szólt s még a tarisznyáját sem vitte el magával. Olyan természetű ember volt, hogy hetekig forrt benne az indulat, ha valamiért megharagudott. Senkihez nem szólt s nem is válaszolt egy szót sem. Ilyenkor az egész házra szívetölő némaság borult. Szótlanul, némán végezte mindenki a dolgát.

Hát most vájjon mi tudja ezt a szörnyű, égő indulatját leolvasztani ?

A zabaratásból hazatérő leányok és legények vidám dalába hangos dobpergés vegyült az estén. A népek i megdöbbenve, sejtelmes szívvel szaladtak az utcára.

— Valami nem jó hír lehet az,, amit ilyen szokatlan időben dobol- nak ki.

— Általános mozgósítás! — mo- rajlott végig a falun...

Az estén kevés háznál hunyták le t