Harangszó, 1920

1920-07-18 / 28-29. szám

178.

dalon a szegénység, a másik oldalon a fokozódó jólét, egyaránt kisértő, bűnre csábító hatalomként lépett fel. »A leányokat a felügyelet hiánya valósággal belekergette az erkölcstelenségbe, amiben nem kis része volt a szabadságolt katonák csábító munkájának« — mondja Ráth-Végh István említett cikkében. A kísértések bűnre késztő alkalmai elérték a tetőfokot, s jött a kommunizmus, amely helyben hagyta, igazolta a bűnösök eddigi eljárását. A lopás jogos cselekedetté lett; a súlyos testi sértés, az V. parancsolat megszegése csak akkor lett bűn, ha a proletárok sorát ritkította. A IV. parancsolatról sajátságos magyarázatok kerültek forgalomba ; a vallástalanságot törvény szentesítette, s nem ütötte-e meg fülünket az a rövid mondat, amelynél szomornbbat az ifjúság ajka ki nem mpndhat: Meghagyjuk a vallást, odaadjuk a templomot az öregeknek. Gondoljuk meg, éppen most .hangzanak ezek a szavak, amidőn egy nemzedék halt ki az emberiségből, s nyugszik azokban a távoli, szomorú temetőkben s a megmaradottakra két-három ember munkája, kötelessége vár! Sajnos, hogy ifjúságunk hallgatott a kísértések szavára s ma ott állunk, hogy komolyan gondolkozva nem tekinthetünk aggodalom nélkül ebben a tekintetben sem a jövendő felé.

Idáig azonban csak panaszkodtunk, csak azt hajtogattuk: segíteni kell. Ezt érzi mindegyikünk, hiszen még igaznak tartjuk azt a régi szólást: Akié az ifjúság, azé a jövő; amilyen az ifjúság, olyan a jövendő. De hát mi a teendő,' melyik az út, amely az emelkedés felé vezet ? Kiknek kell az elsőknek lenni a jobb idők munkásai között? Azt hiszem senki sem fog csudálkozni, ha a szülőkre mutatok, hiszen reájuk bizta Isten az ő legféltettebb drágaságait: a gyermekeket. A szülői ház a gyermekek jövendőjére nézve alapvető jelentőséggel bír; amit a családi korben láttunk, tapasztaltunk messze elkísér bennünket életünk útján. Itt kell tehát a javítást elkezdeni; mozduljanak meg az édesanyai s édesapai szívek, s fegyelmezzék gyermekeiket! Senkit sem kérünk durvaságra, oktalan, talán elindultság- tól elvakult, s így helytelen testi bántalmazásra, de mindenkit kérünk a keresztyén vallás szigorúságának gyakorlására, amely igyekszik gonddal, türelemmel a rossz kifejlődését megakadályozni, a bűn elhatalmasodását meggátolni, a gyermeket visz- szatartani a romlás útjáról, amely

nem hagyja szó nélkül, büntetlenül a legkisebb mulasztást sem. Ne felejtsük el: a szeretet nem gyengeség, hanem erő. Nem akkor szereti a szülő a gyermeket, ha minden hibáját letakargatja a »gyengeség« fátyolával, hanem akkor, ha a hibákat meglátja, felfedi és javításukra törekszik. Legyen azért a gyermeknek mindig erejéhez, tudásához, fejlettségéhez mért foglalkozása, hogy így játszva tanuljon meg dolgozni. Az alkalom szüli a tolvajt; a tétlenség unalmas órái mindig a bűnre csábító kísértésekkel vannak tele. A börtönök sötét, nyirkos celláinak lakói azok közül kerülnek ki, akik az utcán nőttek fel minden foglalkozás és szülői felügyelet nélkül.

A fegyelmezés érvényesüljön a serdültebb ifjúsággal szemben is, megadva nékik a koruknak, komolyabb gondolkozásuknak megfelelő szabadságot, hogy lassanként önállóságra neveljék őket, hiszen a szülői felügyelet s gyámolítás nem marad örökké mellettük. De ezen szabadság megadásánál is vigyázni kell! Helytelen dolog, amidőn a szülő odaadja

16—17 éves fiának a pincekulcsot* hogy fiatal társaival együtt »méltóképpen szentelje m^g a vasárnap délutánját« ! Tudok olyan esetről is, amidőn szó nélkül engedte a szülő, hogy 14 éves gyermeke pajtásaival együtt, miként tanulja ott szemük láttára a kártyából való megélés tudományát, elhallgatta az ebből fakadó civakodás szavát s a végén sírva hozta be fiát a kórházba, s a gyermek hátán 4 cm.-es szúrt seb mutatta a kártya-nyerészkedés elhatalmasodott szenvedélyét. A kártyázó társ állandóan magával hordta a kiköszörült vésőt. Itt a szeretet gyengeséggé, szeretetlenséggé, a gondoskodás nemtörődömséggé lett, az igazság pedig ez: a gyermekeket fegyelmezve, erős szeretettel kell nevelni. Gyermeket nevelni nagy, szent hivatás, Istennek egyik legdrágább ajándéka, azért ne kicsinyelje le senki 1 »Amelyik kéz a bölcsőt ringatja, az kormányozza a világot!« Amilyen gyermekeket nevelnek a szülők, olyan lesz a jövendő, mert a fiatalok arca mutatja meg a jövő ábrázatát.

A fegyelmezés mellett induljon meg újra a vallásos nevelés. Minden családi hajlék az Isten házává van teremtve, ne akarjuk hát onnét kiűzni az Urat. Vallásos nevelést, Istent félő családi otthont a kellő fegyelmezés mellett, mert találóan mondja Arany János: »...Szilaj

__________HARANGSZÓ.__________

1

920. július 18

tulokként nőtt volna fel Imre, Ha szerető szívű édesanyja nincsen. Az kapatta jókor istenfélelemre, Hogy a puha földbe olyan magot hintsen, Melyet a hév nem bánt, az eső el nem mos, Melynek aratása mindenkor bizonyos!« Nézzünk csak körül s megláthatjuk, milyen messze tévedtünk attól a világtól, amelyben még — igen helyesen — ez az igazság járta! Hol van az az ide, amikor még együtt ünnepelt a család apraja- nagyja a templomban; hazafelé tartva elgondolkoztak a hallottakon s egy- szercsak felvetette az apa a kérdést: No fiam! mi is volt ma az ünnepi szent lecke? Mit hozol haza, a mai prédikációból?... Ma bizonyosan »szent«-nek csúfolnák azt, aki családjával otthon is szokott áhitatos- kodni, s egy a szentírásból vett citátummal igyekeznék irányítai az egész aznapi beszédét és cselekedetét. Emlegetjük a régi idők jó embereit, egészen más, vidám kedélyű, de mégis komolyabb gondolkozásu ifjúságát, de elfelejtjük, hogy akkor közmondásos volt a magyar protestáns családok kegyessége! Most láthatjuk, hogy amikor ezt a régi örökségünket eltékozoltuk, s lerongyolódtunk,, jöttek a nehéz uj idők, a békéden emberek, a műveltségükre büszke, de az Istent megtagadó nemzetek véres1 küzdelmei, s a tengernyi rom között* most látjuk a megromlott ifjúságot, s benne a bizonytalan jövendőt! Nem gondoljuk, hogy ennek szükségképpen így kellett lenni!? Nem gondoljuk, hogy az istenes életnek éppen úgy megvan az áldása, min az Isten nélkülinek az átka? Talán még hangosabb ébresztő szóra várunk, mint amely kicsendült a világháborúból és a kommunizmus nehéz idejéből ? 1 Nem értjük meg ennyi romlás, ekkora pusztulás után sem annak az évezredes Krisztusi szónak újra zendülését : »Jöjjetek énhozzám mindnyá- i jan. . . Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket és meg ne tiltsátok őket. . . «' sőt hozzátok, vezessétek ■ őket szent örömmel az én megáldó kezeimhez 1 Ez a Krisztus üzenete ma is minden szülőhöz, aki Istentől nyert megbízatását, gyermekeinek ne-1 velését komolyan átérzi s gondol gyermekeinek jövendőjével.

De az ifjúsággal szemben nemcsak a szülőknek vannak kötelessé- \ gei, hanem mindnyájunknak. A jöi 1 vendő nemzedék megjobbulása, vágj j elzüllése nem lehet a szülőknek ma- i gánügye, hanem mindnyájunknak ■ közös ügye! Hiszen nem lehet reánk i