Harangszó, 1920
1920-06-20 / 26-27. szám
166. HARANGSZÓ. 1920. július 4. tova az oldalozó hullámok hátán Sassnitz kikötőbe. A nyílt tengerről szép látvány volt a sziget partvidéke. A part vörös kavicsszőnyege, a kréta sziklafal fehérsége, a tetején végighúzódó tölgyerdő haragos zöldje Hungária szine volt együtt. Figyelmeztettem is erre Sz egyik »Kame- rad<-ot, hanem az egy kis úszó bója kiálló rúdját figyelte szörnyen, legalább is ellenséges tengaralattjáró periskópját, vagy úszó aknát sejtvén benne. A kikötőben hatalmas hirdető- táblán méteres betűk hirdették németül, hogy a »Hunyadi János keserű víz a legjobb a világon It Partraszállásunk után hamarosan kikötött a nagy fehér hajó is. Nagy volt a várakozás. Német egészségügyi katonák csapatai álltak készen hordágyakkal, kocsikkal, orvosok, ápolónők, »Schwester«-ek, fehérruhás úri leányok étellel, gyógyszerrel, üdítő itallal, cigarettával, virággal várták a szenvedés hosszú útjáról megtérő rokkant harcosokat. Nyöszörgőit a hajóhíd a kikötéskor, ajtók csapódtak, vezényszavak harsogtak s aztán megjelent a rokkantak szürke, piszkos, rongyos, vérfoltos ruháju csapata. Kopogni kezdett a hajóhíd a sok falábtól, a sok mankótól. Jöttek a féllábú, félkezü, vak, tüdővészes rokkantak. Némelyiket hordágyon hozták. Ráterített gyűrött, vérfoltos köpenye, sapkája alul viaszsárga arca alig látszott ki. A rokkantak bús csapatából egyszerre elharsan búsan, dacosan, melegen: »Előre magyarok!« Egy féllábú, zömök magyar biztatja így a bajtársait. Mily sok minden rejlik e két szó mögött! Mennyi magyar erő, büszkeség, emberség, keserűség és türelem rezgeti ki belőlük! És a sápadt arcú, kálváriajáró rokkant magyarok a régi ismerős jelszó hallatára keményebben néznek, keményebben lépnek: »előre«. Mi mindent éltek át ezek az emberek! Attól a perctől, hogy el kellett válni otthon a síró asszonytól, a kis családtól, mi mindenen nem mentek keresztül ? I Mennyi fáradalom, aggodalom, koplalás, menetelés, gránátorkán, pergőtűz, szuronyroham, didergés, izzadás, hazavágyás és halálos veszedelem, megsebesülés, operáció, társtalanság, rabság, emésztő honvágy, nélkülözés, vergődés meg más ezernyi kín 1 És nem törtek meg, nem siránkoznak, nem panaszkodnak. Fél lábbal, fél karral, vakon, sápadt arccal mennek kemény tekintettel »előre« 1 Feldíszített kórházvonat várja őket. Oldalán egy boldogító felirat virágdísz közt: »Hazafelé!« Gyermeki öröm sugárzik a sápadt arcokon a szíves, kedves fogadtatás láttára. Egy her- kulestermetü magyar katona két »Kamerad« vállára támaszkodva lépked a vonat felé Barnapiros az arca, villogó a bogár szeme, kemény, elszánt a tekintete. Fölnéz a messzibe, a kecskeméti vagy szögedi fehér tanyák világa félé. Talán az édes anyjára gondol épen. A lépcsőnél karja segítségével megy fel a vonatba. Fent megáll, megfordul, lehajol. A két Kamerad oda ugrik, hogy mit kíván ? A kezét nyújtja s férfias kézszorítással megköszöni a két német emberségét. Mennyi fájdalom s egyszersmind,, mennyi férfias »rő, büszkeség, jószívűség volt annak a magyar kézszorításnak a vonaglásában! Az egyik Kamerad el is fordult s a zubbonya ujjával törülgette a szenét. Biztosan belement valami A ma^ar nem törülte a szemét, pedig az ő lába hiányzott tőből I — Aztán elindult a vonat »előre* a fehér falvak, fehér tornyok felé s a rokkantak szívében biztosan édes remények éledeztek. Vájjon mi lett ez édes reményekkel itthon, a célnál ? — " Elment a vonat. Utána üresség maradt a lelkűnkben, <le jött az élet- özön sok eseménye, munkája, öröme, bánata s feledésbe merült a fehér hajó az utasaival együtt. Most, a csüggedés napjaiban azért sokszor felújul előttem a fehér hajó képe a végtelen* kék vízen, amint hozza a bús magyarokat s köztük a zömök termetű falábút, kinek alakja megnő óriássá, symbolummá ma, amint a csonka Magyarország nem rokkant- < jainak vezényel mankójával: »Előre magyarok!« j Kedves halottunk emlékét méltóképen megörökíthetjük, ha van jó fényképünk róla. Fényképe után megrendelhetjük művészi olajfestésü élet- I hű arcképét. A címet és feltételeket t lapunk kiadóhivatala közli. a TÁ ti O JL. ■ Vágyak vezettek . . . Szívünkben lázad, forr a vér: — Rohanni messze célokér’ S míg bús hajónk a révbe jut, cél, a rév már tova fut, ,ár tova fut 1 Vágyak vezettek, csillagok: — Talán a révbe juthatok, S a vágyó éjszakák alatt A part mind távolabb maradt, Jaj, elmaradt! * Nagynéha láttam: — jött a part, A hajnal hüs reményt takart; Már célhoz értem — gondolom — S hajóm elült a zátonyon, A zátonyon I Ligethy Béla. Fejszecsapások. Elbeszélés. Irta: Novák Kálmán, (Folytatás és vége.) Egymás kezét fogva jön egy tiz- tizenegy éves fiúcska és egy hét-nyolc esztendős kisleány. A fiúnál kosár van ; a tartalom súlya nehéz lehet a gyermek karának, mert* fáradsága jeléül leteszi a földre, majd kezeivel ernyőt csinálva fürkészőleg tekint a dombtető felé. A kisleány is panaszkodik, hogy el van fáradva, le akar ülni. — -Ugye miért jöttél el ? — szólt hozzá szemrehányó hangon a fiú. A kisleány rá néz s a nap tüzétől kipirosult arcáról elsimítja a fürtöket és elszontyorodva mondja: Hát akkor. . . én. . . egyedül maradtam volna... otthon! — majd kicsi piros kötényével durcásan kitörli szeméből a könnyeket. A fiú ’ vigasztalni próbálja: — Ne sírjál kis húgom, hiszen i mindjárt felérünk apánkhoz, — majd a távolba figyelve folytatja: y — Hallod már a fejszecsapásokat ? H — Hát akkor jobban siessünk, I hogy el ne késsük az ebédidőt! — II mondja kibékülve a kisleány s ő j maga fut előre, elfeledve minden fá- j radságot. Mikor már jól elhagyta h bátyját, akkor kiált vissza pajzán évő- í®| déssel: — Siess te lusta! — s vidám ka- fi cajjal, könnyedén, mint egy őzike szökdécsel előre. Azok ott fönn a dombtetőn még egy utolsó rönköt akarnak megfősz- < tani kérgétől. — Vigyázz I — hangzik fel egy harsány kiáltás. Egy fejszecsapás és megindul a hosszú farönk a domb- a oldalon lefelé. Mindketten fölegyene- j sednek és utána néznek a cserjék >'
