Harangszó, 1919
1919-03-23 / 12. szám
1919. március 23. HARANGSZÓ. 87. élelmező tisztek kinullázták a magyar felvételező katonákat, keserű érzések fojtogattak bennünket. Arra gondoltam, mennyire más lenne helyzetünk, ha idehaza tüdővész és alkoholmentes, egészséges testű és gondolkozásu magyarság lakja az országot; mert szent meggyőződésem: akkor nem sikerült volna a közös ügyeknek bérenceket fogni, kik vétkes könnyelműséggel dobták oda az ország színe javát, ifjúságát egy idegen, ellenséges érzésű és gondolkodású faj brutális hatalmának ; akkor saját véreink vezettek volna több tudással, nagyobb lelkiismerettel s féltőbb gondossággal. Akit a golyó el nem pusztított, azt vagy a benne lappangó s elhatalmasodott betegség verte le. A kiirtott, meggyötört, megfogyott magyarságot talpra kell állítani. Meg kell védeni egészségét a munka érdekében, fokozni kell ellenálló erejét a betegségekkel, különösen a ttidővésszel szemben : mert csak így teljesítheti azt a honmentő, honalapító munkát, mely újra reá vár. Gondoljunk csak arra, hogy Magyarországon évenként 70 ezer ember hal meg tüdővészben ; tüdővész miatt munkaképtelen beteg 3—400 ezer; a bűnesetek s/z része a pálinka, borivással függ össze; hány ember nem tud dolgozni csak azért, mert leitta magát; hány csecsemő és anya esik áldozatul a babonának és tudatlanságnak csak azért, mert nem tanították meg az anyát arra, hogy kell a csecsemővel bánni, hogy kell azt táplálni s hogy kell önmagát óvni a gyermekágyi láztól ? Mekkora nemzetgazdasági értékről van szó, ha csökkentjük a tüdőbetegek számát, a csecsemők, az anyák halálozását, a pálinka és bor áldozatának tömegét? Milliókra, milliárdra megy az az összeg, melyet részben megtakarítunk az ápolási, gyógyulási költségben, részben pedig nyerünk a munkabírók számának gyarapodásában. A közjogi harcok megszűnésével itt az utolsó óra, hogy vezető állam- férfiaink egészségesebb politikát folytassanak, olyant, mely az egyén s szegény magyarság boldogulásának s boldogságának alapját képes lerakni, mely kiirtja a népbetegségeket s több betegséget, könyebb életet biztosít számára. Protestáns szemtelenség. Az 1848. évi XX. törvénycikk kimondja, hogy nálunk minden vallásfelekezet egyenlő és mindegyiknek közszükségleteit az állam fedezi. Ezzel a törvénnyel az akkori törvényhozók az évszázadokon át üldözött és elnyomott protestáns egyházaknak akartak elégtételt, igazságot szolgáltatni s a haza, szabadság, népnevelés, nemzeti műveltség körül teljesített aránytalanul, nagy szolgálataikért és áldozataikért kívántak terheiken könnyíteni. A törvény azonban a szabadságharc, majd a katho- likus egyház ellenkezése miatt máig sem léphetett életbe. Protestáns egyházaink mindeddig nem tudták az egyenlőséget elérni s a kath. egyház nagy állami eredetű vagyonához képest csak morzsákat kaptak az államtól. Mivel a polgári pártoknak s a kormány polgári párti tagjainak az az álláspontja, hogy a kath. egyház vagyona ne elkobzás, hanem megváltás utján menjen vissza az állam kezébe, a protestáns egyházak követelik, hogy lélekszámúk s valláserkölcsi és kulturális szolgálataik arányában ők is kapják ki az államtól örökalapítványul a katholikus vagyonnak megfelelő osztályrészt, hogy annak kamataiból terheiket fedezhessék. Az egyszersmindenkorra kiadandó örökalapítvány összegét a háború előtt kétszázmillió koronában, ma pedig, mikor a pénz értéke tizedrészére sűlyedt és alig lehet kamatoztatni, tízszer annyiban, vagyis kétmilliárdban állapították meg, amelyből egymilliárd négyszázmillió korona, tehát csaknem háromnegyed rész iskolai és kulturális célokra esnék, mert tudvalevő, hogy aránylag a protestánsok tartanak fenn legtöbb iskolát. Hogy az állam hogyan dönt ebben a kérdésben, nem tudjuk; de hogy a szociáldemokraták hogyan kívánják, azt láthatjuk a »Népszava« következő szavaiból: >Ime régi »szerény« igényeiktől eltértek a protestáns egyházak. Amit most követelnek, az a papzsák telhetetlenségének, a klerikális falánkságnak és szemtelenEz a nő Wildpreter, vagy latinosán Ferinari Kunigunda volt, Ferinari János marburgi tanár és Cruciger Magdolna leánya. A Cruciger vagy Kreuziger család jó barátságben és komaságban állott Luther Mártonnal. Cruciger Gáspár is wittenbergi tanár volt, akinek Magdolna leányát a fentebbi Ferinari tanár, idősebb lányát Erzsébetet pedig 1553-ban a refor- > mátor legidősebb fia Luther János weimari hercegi tanácsos vette feleségül. Íme innen a rokonság. Luther menye és Szenczi Molnár anyósa édes testvérek voltak, Luther fia pedig nagybátyja volt Szenczi Molnár feleségének. így került bele egy nagy magyar Luther atyafiságába. Ferinari Kunigundát, a fiatal özvegyet, mielőtt Molnár urunknak kezét nyújtotta, már keserű csalódás érte. Igen furcsán járt ugyanis az * első férjével. Amilyen romantikus a neve, olyan volt az élete is. Tizenkilenc éves korában egy Vietor Kon- rád nevű marburgi tanárhoz ment nőül. Eleinte boldogul éltek, három kis lánykájuk is született. Molnár már ekkor is ismerte őket és náluk étkezett. A férj nagy tudós volt, különösen a zsidó és káldeai nyelvet bújta nagy szenvedéllyel. S egyszer csak a nagy tudomány annyira megzavarta fejét, hogy maga is zsidóvá akajt lenni s feleségét, gyermekeit faképnél hagyva eltűnt, elbujdosott. Reuchlin és a zsidó viták idejében megmosolyogtuk, midőn Hoogstraten kölni inkvizitor veszedelmesnek mondta a zsidó nyelvet, mert a vele foglalkozót is zsidóvá tesz. S ime most itt a példa. Szegény Vietor professzor belebódulva a vén foliánsokba 1608. március 17. elhagyta Marburgot. Családjának azt mondta, Altdorfba megy jobb állást keresni. Pedig nem úgy volt. Messze elbujdosott mint a bolygó zsidó, Tessalónikáig meg sem állt. Itt a szentháromság titka felett is tépelődve áttért teljesforma szerint a zsidó vallásra, még a szent kereszt- ségben nyert nevét is letéve, Pardo ; Mózesnek nevezte magát. Nagy szegénységben élt, de nem ment haza. Evek múlva egy lengyel utas küldött róla hirt Marburgba. A család már halottnak tartotta, azt hitték, hogy rablók ölték meg az utón. S Kunigunda asszony, hogy magát és gyermekeit fentarthassa más szegény özvegyek példája szerint Marburgban, az egyetemi városban diákokat tartott. Egy ily szomorú özveggyel hozta össze Molnárunkat az életsorsa. Marburgot mindig szívesen keresték fel a magyar diákok. Hiszen ez a város volt II. András leánya, Árpádházbeli I Szent Erzsébet utolsó éveinek és díszes sírjának is színhelye. A csu- i dás legendák ellenére kegyelettel ; nézték meg ezt a kálvinisták is. így
