Harangszó, 1919
1919-01-26 / 04. szám
1919. január 26. _________________ HARANOSZO. _____________________ 27. által vezetett hitetlenség mint keresztyén egyházat akar bennünket tönkre- •— tenni. Hadat üzent a vallásnak, ki akarja szorítani a gyermeknevelésből is. Első sorban a katholikus egyház ellen küzd, de annak hibáit, elmaradottságát, a népnevelés elhanyagolását áthárítja miránk is és a katholikus egyházzal együtt a mienknek is romlását kivánja. Példátlan vakmerőséggel, a katonaság szellemének megölésével, a gyári munkások szervezésével, a csőcselék ^ felbujtásával, sajtóval, vesztegetéssel, megfélemlítéssel.erőszakkal félre lökve a komolyabb elemeket, kezébe ragadta a hatalmat és a maga hitetlen, erkölcstelen, hazafiatlan képére és hasonlatosságára akarja átformálni ezt a darabonként elosztogatott új Magyarországnak csúfolt országot. Ami jót hirdet, mind a keresztyén- ség birtokából sajátította ki és most hálából neki esik a keresztyénség- nek, hogy romjain kárörömmel építsen nem a kisajátított jóra, hanem az annak megkeveréséhez összehordott iszapra és salakra nem állandó, hanem hamarosan összeroskadó épületet. Látjuk-e a kettős veszedelmet? Felébredünk-e végre, vagy aludva várjuk a megöröltetést ? Ha a vészéig delem tudtára ébredünk és megteszünk mindent egyházunk védelmére, másrészt felismerjük, hogy éberségünk mellett úgy a katholikus egyházban végbemenő változások, mint a hitetlenség után majd elkövetkező nagy kijózanodás csak nekünk használhat: akkor valóban javunkra válik még a mostani válságos idő és elsöpréssel fenyegető veszedelem is. Most, most kellene az erős protestáns sajtó! De ha nincs, most kellene legalább a meglevőből minden családnak tájékozódást, irányítást, erőt, cél- tudatosságot, kitartást meríteni. Most kellene a Harangszónak minden házban bezörgetni és mindenkit felada- tának tudatára ébreszteni! Ypszilon. rr r r%, -st .-a. r.zr — ar-a= ■■ -- .t-.s Béke előtt. Mikor az egymással versengő népek az ötven hónapig tartó háborúra elindultak, nem keresték az Istennek dicsőségét; — a maguk dicsőségét keresték, emberi haszonért, emberi dicsőségért tusakodtak és emberi gyalázatot, emberi nyojnorúságot arattak. Az emberek közül sokan megunták a világ régi folyását, üresnek, sivárnak találták saját életüket; elégedetlenkedtek, zúgolódtak, változást óhajtottak ; titokban és nyíltan háborút kívántak s a népek vezetőit szinte ösztönözték, az uralkodókat szinte kényszerítették, hogy fegyvert fogjanak és az elégedetlenkedő népeket a háború véres forgatagába ragadják. Bizonyára az elégedetlenkedők, a zúgolódók sem gondolták, hogy az óhajtott változásokat a háború olyan rettenetes alakban hozza meg, mint amilyenben meghozta. Felmérhetetlen a kár, megbecsülhetetlen a pusztulás, számbavehetetlen az erkölcsi romlás, amit a népeket gyilkoló háború magával hozott, maga után hagyott. Egész országrészeket, egész országokat gyilkoló szerszámokból süvöltő gránátesők szántottak fel és ahol a békés földműves csendes ekéje, a vidám szőlőmunkás kapája járt elébb, a tátongó gránátlyukak, mint a nyitott sebhelyek az anyaföld kebelén sorakoznak egymás mellé és évtizedekre lehetetlenné teszik azt, hogy a boz- zalom helyén kenyértermő kalászt ringasson a nyári szellő, vagy aranyszínű szőlőgerezdekre mosolyogjon a verőfényes őszi napsugár. Rommá lőtt, felégetett falvak és városok, porba omlott templomok beszélnek lelket megrázó nyelven a hontalanságnak arról a keserűségéről, mely annyi százezer embernek osztályrészül jutott. A hegyek magasságában, a völgyek mélyében, tömegtemetőkben, országutak szélén sorakozó millió és millió katonasír beszél azokról a zokogó fájdalmakról, melyek ugyanannyi millió családi tűzhely mellett osztják vigasztalan könnyeiket. Nyomorékká vált életerős emberek milliói, megszaporítva a lerongyolódott, eléhezett emberek másik millióval, beszélnek arról a drágaságról, arról a nyomorúságról, melyet a pusztító háború magával hozott. Elveszített munkakedv, elveszített hit, meglankadt erkölcsi erő, elkeseredett fegyelmezetlenség, vagyont, életet fenyegető fosztogatás mutatja azt a nagy erkölcsi lerongyolódást, lelki elszegényedést, melyet a háború — terhes örökség gyanánt — t *rre a nemzedékre hagyott. Idejutottak az emberek, mikor elvakult szenvedéllyel, véres kezeknél a maguk dicsőségét keresték és durva lábakkal egymásnak leikébe beletapostak. Hogy hova jutottak volna az emberek, ha nem a maguk, hanem Istennek dicsőségét keresték volna, arról most szinte nem is kell beszélni, azt az embereknek most — annyi keserű tapasztalás után — meg kell próbálni. Elég, ha annyit említünk, hogy Istennek jósága mindent békességre rendezett be a földön. A felettünk ragyogó, éltető napsugár, a kalászringató mező, az erdőko- szorúzta hegyek, a virágos völgyeken rohanó folyók, a hullámzó tengerek, a földszinén termő, a föld mélyében rejtőző természeti kincsek, mind azt hirdetik az embernek, hogy Isten áldásainak kincsesháza kimeríthetetlen s ahogyan az égen repdeső madarak az Úrnak jóvoltából terített asztalra találnak, megtalálja az ó elégséges mindennapi kenyerét az emberek közül is az, aki becsületesen hisz és hűségesen dolgozik. Nem kell sem országoknak, sem népeknek, sem egyeseknek egymásnak cselt vetni, egymást kifosztani, egymást legyilkolni, hogy megélhessenek; mert Istennek kifogyhatatlan jósága helyet is, élelmet is, elegendő bőséggel rendelt minden teremtményének. Hogy a maga békességes, becsületes részét ki-ki hogyan keresse meg, arra akarja az Isten az embereket megtanítani az ő egyszülött Fia által, kinek föld- reszállásáért legyen a jóságos, áldó Istennek dicsőség, általa a földön békesség. Bizony ez volna most a legkívánatosabb földi jó, ez volna az emberek számára a legértékesebb ajándék. Erős hittel vallom, megingathatlan meggyőződéssel újból és újból is hirdetem, hogy amit az emberek az Istentől elfordulva, Isten nélkül járva, dulakodva elveszitettek, azt csak Isten által, Istennél találhatják meg. Emberek sokan hordják most ajkaikon : békesség, békesség és még sincs békesség! Nem habozom bevallani, hogy én az emberek által összekovácsolt békében nem sokat bízom. Olyan egymáshoz nem való elemeket, alkatrészeket akarnak eggyüvé ragasztani, melyek egymással soha nem olvadnak össze és a legkisebb kedvezőtlen mozdulatra újból szétesnek. A túlerő által győztesek országokat akarnak szétdarabolni, rongyokká tépni; lenyesett országrészeket más országokhoz ragasztani; népek szívéből évezredes nemzeti hagyományokat kitépni, nemzeteket évszázadokra szóló nyomorgató terhekkel megrakni s mint vásott iskolás gyermekeket sarokba állítani. így lehet — az erőszak jogán — egyidóre csendet teremteni, de nem
