Harangszó, 1919

1919-09-31 / 34-35. szám

184

HARANQSZÓ.

1919. augusztus 31

Luther jelleme.

Alázatossága.

Folytatás.

Luther a maga tanítását, amellyel az egész világot megmozgatta, a szentirásból merítette. A szeniiráshoz mély alázatossággal közeledett. Barátjának, Spalatinnak, aki a biblia helyes olvasására nézve tanácsot kért tőle, többek közt ezt Írja: »Minden azon fordul meg, hogy imádsággal kezdjünk hozzá, még pedig azzal az imádsággal, hogy véghetetlen irgalmából adja meg Isten néked az ö igéjének megértését, ha űgv tetszik néki, hogy véghez vihess ! valamit az ő dicsőségére, nem pedig í a magadéra, vagy akárki más emberére.«

A gőg és hiúság nem szokta mások érdemeit elismerni, Luther ellenben munkatársait irigység nélkül érdemüknél följebb becsüli. A magá nál sokkal kisebb és jelentéktelenebb Brenzről azt mondja, hogy a szentírást olyan jól tudja magyarázni »hogy sokszor csodálkoznom kell tehetségén és kétségbe kell esnem a magam képességei felől.«

Mikor wartburgi tartózkodása alatt Melanchton panaszkodva Írja, hogy nem boldogulnak nélküle Wittenberg- ben, mert pótolhatatlan, Luther ezt válaszolja: »Engem zavarba ejt és bánt ez a rólam való nagy véleményed. Most te lépsz az én helyemre, adományokkal gazdagabban és szebben megáldva, mint én«. Később meg így nyilatkozik Melanchtonról: Aki nem ismeri őt el tanítómesternek, az már igazán szamár és esze- < lős, akinek meghibbant az esze. Nincs ezen a földön senki, akire rá süt a nap, akinek olyan képességei volnának. Becsüljük meg tehát ezt az embert. Aki őt megveti, az csak Isten előtt is megvetett ember lehet «

A maga prédikációiról és iratairól mindig szerénységgel nyilatkozik és elégedetlen velük. Azt mondja: »Gyakran megtörténik velem, hogy szégyel- nem kell magamat prédikációm miatt, mihelyt bevégeztem.«

Müveiről azt mondja: »A magam részéről nem bánnám, ha mind feledésbe tűnnének is, mert hiszen nem akartam velük egyebet, mint hogy napfényre jöjjön a szentirás és az igazság, ami most, Istennek hála, mindenfelé oly fényesen és hatalmasan ragyog, hogy jól el lehetnének most már nélkülem és az én könyveim nélkül.«

Barátai mind kiemelték nagy alázatosságát s aki ismerte, nem is igen mert előtte dicsérettel alkalmatlankodni, mert hízelgést nem tűrt.

Mikor arról volt szó, milyen nagy része van a reformációban, elhárított magától minden érdemet: »Isten

tanácsából történt minden. Én magamtól soha nem lettem volna olyan merész, hogy megtámadjam és felbőszítsem a pápát és minden embereket. De Isten belevezetett, mint valami gebét, melynek be van kötve a szeme.«

Mélyt alázatosságát mutatják gyónásai. Ö a reformáció vezére, a félvilággal szembe szálló hős, akit milliók istenküldte prófétaként tiszteltek, gyakran fölkeres valamely mélyen alatta álló prédikátort, hogy meggyónjon és lelkiismerete számára tanácsot és vigasztalást nyerjen tőle. Lelki szükségét érzi a gyakori gyónásnak »mert — amint iria — amikor megszomorodott és megkeseredett vagyok, gyakran és naponta nagy vigasztalást merítek most is belőle.«

Az elbizakodott rajongókra azt mondja: »Ha nekik nincs szükségük az Istenre és az ő igéjére, legalább hagyják meg azoknak, akiknek még szükségük van reá«. S magát is a szükséget szenvedők közé számítja.

Mivel folytonosan kemény küzdelmet kellett a maga igazaiért vívnia s az igazságot meg nem tagadta semmiért, sokan erőszakos, önfejű embernek tartották. Pedig amiben lehetett, szívesen követte mások jó tanácsát és amint meggyőződött, valamely véleményének helytelenségéről, habozás nélkül elvetette azt.

Ha kisértések érték, örült nekik, mert megőrizték alázatosságát. Isten vesszőzését hálával fogadta, mert azok nem engedték elbizakodni és tehetségeit, sikereit magának tulajdonítani.

A maga tanítását a leghatározottabban isteni igazságnak tekintette és úgy is hirdette, de azért nem kívánt magának olyan tekintélyt, hogy mások vakon kövessék. Azt akarja, hogy ne Lutherben, hanem Krisztusban higyjen mindenki. Mikor egyesek »jó iutheránusok«-nak tartották magukat, haraggal Írja: »Te bolond, hallgasd meg és jegyezd meg magadnak: Kívánom, hogy az én nevemről hallgassanak és ne nevezzék az emberek magukat lutheránusoknak, hanem keresztyéneknek. Micsoda Luther? Hiszen nem I tőlem származik ez a tanítás. Nem

is én feszíttettem meg senkiért. Hogyan jutnék én szegény büzhödt kukacfészek ahhoz, hogy a Krisztus gyér- mekeit az én áldatlan nevemről nevezzék el?«

Nem akart uralkodni, csak az igazság által hatni. Bármilyen nagy szónok volt, nem akarta, hogy az ő egyénisége és hatalmas szava hasson, hanem csak az Isten igéje. A prédikátorokat is arra inti: Egész egyszerűen csak az Isten dicsőségét keressétek, ne pedig az emberek tetszését és hírnevet « »Sokszor rettegtem és féltem, mikor az Isten színe előtt beszélnem kellett az ő nagy fenségéről és isteni valóságáról.«

Betegségében, mikor készen van a halálra is, ezt Írja: »Tudom, hogy Krisztus nincs rám utalva és nélkülem is hirdettetni fogja azt, ami az ő egyházának üd^össéges.«

A képmutató alázatosságot szíve mélyéből gyűlölte, azért nem is akart alázatossággal tetszelegni, hanem mint mindenben, ebben is nyilt és őszinte volt.

(Folyt, köv.)

A „Lenin-fiuk“.

A »Budapesti Közlöny« lhivatalos.^ lap) aug. 14-iki számából kivonatosan közöljük a fenti cím alatt írt cikket.

A proletárdiktatúra keserves négy hónapja alatt rémemberek lába alatt dongott az ország földje. Bőrkabátos, kézigránátos, marcona zsiványok voltak, akik autókon rohantak keresztül a városokon és falvakon. Vér és halai, borzalom és rettegés piroslott lépteik nyomán, átok és rettegés, könny és fájdalom kísérte minden mozdulataikat. Lenin-fiuknak hívták magukat, Lenin fiuk néven ismerte őket az ország. Borzalmak legendái fűződtek e névhez, a proletárdiktatúra szomorú misztériumai hajtanak vérvirágot lelkűnkben, ha valaki róluk beszél. Cl

Kik voltak és honnan jöttek. Micsoda elemi erő forgatta föl a magyar lelket, hogy ezek a rémemberek i alakultak belőlük? Ez az erő a bolse- - vizmus volt, amely jött, mint a szél- - vész, mint a forró számum, mely öl, ,| pusztít, sorvaszt és gyilkol A Lenin- - fiuk közül sokan tengerészkatonák A voltak. Bátor, elszánt derék magyar x fiuk, akik a nagy kék vízről jöttek A haza védeni a magyar határokat. Ha a Kossuth Lajos fogadja őket, vörös aj sapkások lesznek, ha Rákóczi Ferenc a]