Harangszó, 1919

1919-09-17 / 32-33. szám

1919. augusztus 17.

HAKAN QSZÓ.

175.

azt kívánni, hogy mi igazodjunk 6 hozzá ?

De mit nyerünk mindezzel? Ér valamit a mi diktálásunk és istentagadásunk? Nem sokkal helyesebb-e a gyermeknek bizalommal várni, míg érettebb ésszel megérti a szülők intézkedéseit és nyugodtan teljesíteni akaratukat abban a meggyőződésben, hogy minden, még a büntetés is az ó javára irányul.

Nem sokkal helyesebb e a tudós, orvos tudása előtt meghajolni és magunkat tanácsaikhoz alkalmazni abban a meggyőződésben, hogy ők a maguk dolgában felettünk állnak és azt is világosan látják, ami előttünk rejtve van?

Nem sokkal helyesebbe Isten előtt megalázódni és bevallani, hogy csak azért nem tekinthetjük végig és azért nem láthatjuk jónak az o utait, mert gyönge hozzá a látásunk? Nem sokkal helyesebb-e épen ezért hittel és bizalommal várnunk, inig látásunk mélyebb lesz s mig sok titok lassanként magától feltárul előttünk ?

Talán sokáig kell várnunk, mint Józsefnek, talán nehéz, hosszú időbe kerül, míg a láncszemek egymásután feltűnnek és felhozzák a sötét habokból a várva-várt kincset: az Isten bölcs és jó végzésének magyarázatát; de még sokáig várni is jobb, mint hitetlen szemmel céltalannak és vigasztalannak látni a világ sorsát és úgy szenvedni el a csapásokat, hogy azokat a vak véletlen értelem,

visszakapja. A szájába nem adja be, mert a csizmadiamunkától piszkos. A gyerek látva Avgyéjics ujját, elhallgat, majd nevetni kezd. Megörül ennek Avgyéjics. Az asszony pedig eszik s közben elbeszéli, hogy ki ő és mi járatban van.

— Én — azt mondja — katona felesége vagyok. A férjemet nyolc hónappal ezelőtt elvitték valahova, azóta hírét sem hallani. Szakácsné voltam, de kis gyermekem született. A gyerekkel együtt nem tartottak meg a szolgálatban. Már harmadik hónapja vagyok hely nélkül. Mindenemet megettem. Dajkának akartam menni, de nem kellek, mert vézna vagyok. Voltam egy kereskedőnél, ahol a nagyanyánk van szolgálatban; ott megígérték, hogy megfogadnak. Azt gondoltam, mindjárt helybe állhatok, de azt mondták, majd csak a jövő héten menjek. Pedig de messze laknak. Magam is csaknem megfagycél és haszon nélkül, vaktában zúdította ránk. Vaktában való intézkedéseknek a vége csak romlás és kétségbeesés lehet. Ezzel szemben azt látjuk, hogy az igazi hívőktől: a Páloktól, a Lutherektől, akik mindenben Isten céljait, terveit, utatit

látták, bármi nehéz sorsban távol

járt a romlás is, a kétségbeesés is.

A rosszban is látták a jót, a romlásban is a jobbulás lehetőségét, az emberi gyöngeségben is az isteni erőt, világomlás felett is a világteremtő és világmegtartó hatalmat, amely Berzsenyiként »ronthat s teremthet száz világot s a nagy idők folyamit kiméri.«

Egy régi monda szépen szemlélteti az ember rövidlátását s az Isten mindeneket jól cselekvő gondviselését, amelyet Stráner Vilmosnak >A biblia az élet könyve« című műve után közlünk:

Egyszer egy remete kunyhója előtt ülve így gondolkozott magában: j Már régen élek a világon, de hogy itt minden helyesen történik és az Isten mindent mindig jól és bölcsen intéz, azt még mindig nem tudom belátni.

Ekközben csöndesen elaludt és álmában hangot hallott: Kelj föl és kövess: megmutatom, milyenek az Isten utai!

A remete fölkelt, elindult és csakhamar egy idegen férfiúval találkozott, aki vezetőül ajánlkozott. Este betértek egy házba. A gazda szívesen fogadta és megvendégelte őket

tam, meg a gyerek is. Még szerencse, hogy a kvártélyomon megtűrnek az Isten nevében; különben nem tudnám, mit csináljak.

Avgyéjics felsóhajtott és azt kérdezte :

— Hát meleg ruhád nincsen?

— Hol vegyek én meleg ruhát? Tegnap zálogosítottam el az utolsó meleg kendőmet húsz kopejkáért.

Odament az asszony az ágyhoz és fölvette agyereket; Avgyéjics pedig felállt, a fogashoz ment, keresettkutatott egy ideig, aztán előhozott egy ócska kendőt.

— Ez ugyan viseltes portéka, de azért betakarhatod vele.

Ránézett az asszony az öregre, azutáa a kendőre, elvette azt és sírva fakadt. Avgyéjics is félre fordult. Azután bemászott az ágy alá, kihúzott egy ládát, keresgélt benne, azután leült az asszonnyal szemben.

És így szólt az asszony:

Nagy örömben volt, mert egyik nagy ellensége kibékült vele s ennek emlékére szép aranyserleggel ajándékozta meg. Mikor másnap útnak indultak, az idegen az aranyserleget batyujába rejtette s midőn a remete ebben meg akarta akadályozni, így szólt: Hallgass I Ilyenek az Isten utai I

Másik házhoz érve a gazda, aki igen fukar volt, sötét, barátságtalan arccal fogadta őket. Mikor elváltak, az idegen azt a kelyhet a barátságtalan gazdának ajándékozta. »Mit csinálsz?« kérdé a remete; de az idegen megint csak azt felelte: »Hallgass! Ilyenek az Isten utai!« És tovább mentek.

Este egy szegény ember kunyhójába tértek be. Jó ember volt, de keservesen panaszkodott, hogy egyik csapás a másik után éri és minden szorgalma mellett sem bir boldogulni. Az idegen részvéttel hallgatta és mikor elmentek, feje fölé gyújtotta a kunyhót. »Megállj! — szólt a remete — ezt nem szabad megtenned!« De az ismét csak így felelt: »Hallgass! Ilyenek az Isten utai!«

Harmadnap este egy mogorva emberhez szálltak, aki csak egyetlen szép kis fiához volt barátságos és szeretetreméltó Rajta csüggött egész szeretetével, odaadó gondolkodásával. Mikor tovább mentek, az idegen elkérte a fiút az apjától, hogy egy darabig vezesse őket, mert nem ismerik az utat Amint egy folyó hid- ján mentek keresztül, az idegen hirtelen megragadta a fiút és a

— Áldjon meg téged az Isten, bátya! Bizonyosan ó küldött engem a te ablakodhoz. Máskülönben megfagyott volna ez a gyerek. Mikor kijöttem, enyhe volt az idő, aztán milyen hidegre fordult. Téged is az Isten késztetett arra, hogy az ablakon kinézz és engem megsajnálj.

Elmosolyodott Avgyéjics és így szólt:

—« Bizony azt az Isten rendelte. Mert n&bi». hiába nézegetek én az ablakra, édes lelkem.

És elmondta Márton az álmot az asszonynak is: hogyan hallotta azt a szót, amely azt mondta, hogy ma eljön hozzá az Űr.

— Minden megtörténhetik — szólt az asszony, aztán fölkelt, magára vetette a kendőt, beletakarta a gyereket s búcsúzni kezdett újra hálálkodva Avgyéjicsnek.

— Vedd el ezt is az Isten nevében — mondá Avgyéjics, átadva neki