Harangszó, 1919
1919-01-12 / 02. szám
—— 14 HARANQSZÓ. Bút, bánatot felejtett azután a királykisasszony. Csupa vígságban, édes örömben úszott élete. Hogyis ne, mikor annyian hízelegtek neki, körülrajongták, mulattatták. Biz’ az édesanya emlékkendőjére nem volt most szükség. Kézbe sem került. Nem ért reá a királykisasszony a sok zajos vígalomtól. Meglátogatta -a szomszéd ország királynője is, aki hogy — hogy nem, meglátta a remekül hímzett emlékkendőt, mire elragadtatással kiáltott fel : — Minő gyönyörű munka ! Ilyent még soha sem láttam 1 Oh, be szeretném ! A boldog királykisasszony, hogy kedvét keresse fejedelmi vendégének, odaadta neki édesanyjától kapott legszebb emlékét. Másnap este bántotta ugyan miatta egy kicsit a lelkiismerete, de a vidám mulatozások sora hamar elnémította azt. És no, aztán a sok örömet felváltotta a még több szomorúság. Mert hát a legtisztább égboltozatot is elborítják a fellegek. Az országot ellenség támadta meg, az alattvalók lázadoztak, a leghübbnek mutatkozó emberek elpártoltak tőle. Biz’ a királykisasszony szép szeméből most ragyogó könnycseppek szivárogtak. — Hol az édesanyám hímzetté kendőm ? ! Adjátok azonnal elő ! — Nézd e kis kendőt hosszú évek során hímeztem. Mindig akkor vettem munkába, amikor nagy szomorúság ért. Erre hullott minden bánatom könnye. Ezt hagyom neked emlékül s ezt vedd elő, valahányszor fáj a szíved, hull a könnyed. Megszűnik szíved sajgása, ha ezzel törlőd le könnyeidet, — Köszönöm, jó anyám, e drága ajándékot! — vette át a kendőt a szépséges királykisasszony s csókjait hintette reá. Rövid idő múlva ttiár szüksége lett az emlékül kapott kendőre, mert édes- áüyja is elköltözött abba a fényes országba, ahol a királyok egyenlők a koldusokkal, Ragyogó szép szemét majd kisírta mélységes fájdalmában az árván maradt királykisasszony. Napokon át hullt a könnye, míg egyszer eszébe jutott az édes anyjától emlékül kapott kendő. Hosszasan nézte — nézte a drága emléket, majd felszárította vele könnyét. S íme csodás megnyugvást érzett, szívfájdalma elmúlt. . . jutott most eszébe az édesanyja emlékkendője. — Nem adhatjuk, mert elajándékozta felséged a szomszéd ország királynőjének! — figyelmeztették az udvarhölgyek. — Üh, én balga! miért váltam meg a mindennél legdrágább kincstől! . . De minden áron vissza kell szereznem. Menjen hamar küldöttség érte! Kérve-kérem a királynét, adja vissza nékem, minden boldogságom attól függ!. . . felment a küldöttség a kendőért. S a királykisasszony éjt-napot a szobája ablakában virrasztóit át, onnét leste-várta sóvárogva, mikor érkeznek meg a kendővel ? A küldöttség hamar megérkezett, kendőt is hoztak magukkal, de nem azt, amelyet a királykisasszony várt, hanem a királyné szép ajándékát. Mert hát azt a várva-várt emlékkendőt, amelyet az édesanya szerető keze hímezett s bánatának, szenvedéseinek könnyét hullatta reá, a feje- delemné rég elveszítette. Tudja az ég, merre vitte már a szellő?! Hol porla- dozik a rongyai. . Az ajándékkendő pedig mit sem használt. Hiába törölte le vele könnyét a királykisasszony, még inkább patakzott a szép szemekből a fájdalom kiapadhatatlan gyöngyöző vize. Azontúl a stép, árva királykisasszony ahány gyermekkel találkozott, mindnek elmesélte az ő szomorú, tanuls-'gos történetét s lelkűkre kötötte i — Édesanyátok emlékét soha ne feledjétek, örökre a szívetekbe zárjátok ! . . Adakozzunk a Harangszó terjesztésére! Fohász Korossy Dezső szabadkai lelkész koporsójánál. Gyászban van a világ, gyászol még az ég is, Lehullott a porba a szép magyar égisz; Széles e hazában gyászfátyol leng szerte, Az élet nemtőjét a halál leverte. Leszállóit ide is a halál angyala, Egy ifjút helyezett gyászos ravatalra; Fiatal vezérét e népes egyháznak, Egyetlen fiái az éd’s apa s anyának. Sírnak és zokognak az elárvult hívek, Mélységes bánattól sajognak a szivek; Kegyelmes nagy Isten, ki hallod a panaszt, E gyászos seregre küldj le égi vigaszt f IMRÉK SAMU. , V 1919. január 12. Csöndes percek. Ne imádkozzál e népért, se jajszót, se könyörgést ne emelj érettök és ná lám közben ne járj, meri én meg nem. hallgatlak téged! Jer. 7, 16. Megdöbbentő szavak ezek. Mikor a nép csak szájával dicséri az Istent, de életével megtagadja és megcsu- folja: megátalkodott képmutatásával annyira eljátsza Isten kegyelmét, hogy nemcsak maga imádkozik hiába, ha- tiettt még prófétáinak sem szabad érte Istenhez fordulni. Olvassuk csák el Jeremiás könyvének egész VII. részét, hogy ezt teljesen megérthessük. * Adok nékiek szivem szerint való pásztorokat és legeltetnek tudomány- nyál értelemmel. Jer. 3, 15. Ha Isten egy népet büntetni akar, elveszi tőle a jó vezetőket; ha pedig áldását tartogatja számukra, jó vezetőket rendel melléjük. Nem szabad elfeledni, hogy nem mindig az a jó vezető, aki a nép bűneinek hizeleg, hartem az az igazi pásztor, akí igazi szíve szerint való. Csak az ilyen tudja a nyájat legeltetni, ellenben amaz mételyes lapályra vezeti. £ Ami az emberek közt magasztos, az Isten előtt utálatos. Luk. 16, 15. Jó tudni, hogy nem a világ Ítélete szerint igazodik az igazság. Nem mindig az a nagy, az a szép, az á magasztos, amit a világ annak tart. A világ sokszor felmagasztal olyan embereket és dolgokat, amelyek valójában utálatot érdemelnek, ellenben megrugdal olyan embereket és dolgokat, amelyek magasztalásra érdemesek. Sokszor láthatunk Pilátusokat bírói székbe emelve, ártatlanokat pedig kereszthalálig alázva. Isten előtt azonban a Pilátusok esnek kárhoztató Ítéletbe. Kérdés. Belenyugodjék-e keresztyén társadalmunk a gyermekek vallástalan nevelésébe? Szó nélkül tűrjük-e, hogy a kisebbség kényszerítsen rá a többségre ilyen törvényt? Vagy azok volnának többségben, akik a vallástalan nevelést tartják helyesnek ? Nem volna e jó erre nézve a gyülekezeteket s ebben a családokat megszavaztatni ? A kérdéshez bárki hozzászólhat s a röviden, értelmesen összefoglalt véleményeket közöljük. H &
