Harangszó, 1918
1918-03-10 / 11. szám
82. HARANGSZÓ. 1918. márciusait). szenyes korban. Mert soha ennyire még vak nem volt! Máskor időről- időre, legalább a 12-ik órában észbe kapott a világ, ha már minden kötél szakadt, megragadta végül is Krisztus karját, a sötétségben tapogatózván utoljára is a jerikhói ut mellett ülő vak koldussal (Luk 18. 31 —43) mint egy ember kiáltott fel: »Jézus, Dávidnak fia, könyörülj rajtam«. Akármennyire máskor is előljártak sokan abban, hogy a Krisztus után kiáltókat, az ő nevében imádkozókat elnémítsák, az emberiség lelkében szunyadó mus- tármagnyi hitet, az élő Istenbe vetett bizodalmát, az egyház iránti lángoló szeretetet gyökerestől kiirtsák. Győzött az emberekben a jobbik rész ; akarva, nem akarva belátták, hogy egy-egy korban a végelmerülés örvényéhez jutott szánandó emberiség ujjáteremtője, boldogítója, megváltója csak az ur Jézus Krisztus lehet. Vissza tehát a Krisztushoz 1 Megnyílván igy az idők folyamán az emberek szeme világa, az egész sokaság újból követvén az Urat »dicsőséget ada Istennek«. Most azonban úgy látszik, hogy az anyagiság durva göröngyei között a föld és menny közötti mélységes űrt áthidalni többé már egyáltalán nem képes a világ. Mert a háborgó tenger morajánál is hangosabb kezd lenni már-már a kiáltásuk azoknak, akik napjainkban a Krisztusnak tagadásában előlmennek és dorgálják azokat, akik még a Krisztushoz segítségért kiáltanak. És a nagy tömeg, eltérően a jerikhói koldustól fájdalom nem egy helyütt vakon követi őket. És mig igy ennek következtében végsőt lobban sokaknál a hit szövetnéke, a Krisztus száműzetve a szivekből lassanként mindinkább egy rideg, hideg koldus világ vesz körül bennünket, telve szeretetlenséggel, mely csak a maga hasznát keresi, irigykedik, kérkedik, éktelen dolgokat cselekszik. Jézus pedig ezalatt látszólag tanítványaival tovább megy a jerikhói utón ama mennyei Jeruzsálem felé, hogy beteljesedjék rajta újból mindaz, amit a próféták megírtak: >a pogányok kezébe adatik, meggyaláztatik, meg- köpdöstetik, és megostorozván őt megölik.« Bármenyire is azonban sötétnek, ridegnek, koldusnak találjuk ezt a Krisztus nélküli világot ma és benne szomorúnak, értéktelennek igy az emberi életet, nekünk kik nem szégyenük még Krisztust és az ő evan- géliomát, szeretjük anyaszentegyhá- zunkat kétségbe esnünk mindazonáltal nem szabad. Akarjuk hinni, hogy bármennyire is közel vagyunk a 12- dik órához, a tiszenkettőt még mindig nem ütötte el felettünk az óra. Hogy még mindig van néhány másodpercünk, mellyel a názaretbeli Jézust mi is, ha »annál inkább« utána kiáltunk, meg állíthatjuk az élet szenvedéssel teli jerikhói utján, hogy könyörüljön rajtunk. Igen ha annál inkább kiáltunk utána! Azaz ha ma, mi is azzal az élő hittel közeledünk feléje, amellyel a jerikhói koldus közeledett Ö hozzá. S akkor a mi hitünk is, mig egyfelől elnyeri jutalmát: »lám a te hited téged megtartott«, addig másfelől megnyitja a nagy tömeg szeme világát is: ez visszatérvén a Krisztushoz az életet újból koldulva is gazdagnak, szépnek, értékesnek a szenvedések között is boldognak fogja találni és látni. c. 0. Egyik olvasónk levelére. Lapunk 9. számában közöltük Sal- ! bér Károly kereskedő segéd hozzánk ! intézett levelét. Ha ő „mély megille- tődéssel« olvasta »Meddig aluszunk« cimü cikkünket, mi még nagyobb megilleiődéssel olvastuk az ő levelét és azt a nemes elhatározását, hogy a létesítendő evangélikus nyomdára első keresményéből 200 korona értékben 4 drb. részvényt jegyzett. Jól esik látnunk, hogy evang. népünk kezd fölébredni az eddigi fásultságból. Kezdi látni a veszedelmet, amelybe az ellenséges világ és saját nemtörődömségünk viszi egyházunkat, Tarca. Békevágy. Borús az ég ; nincs napfény, csak Ködfátyoí az égen . . . Tudja Isten, — ily jó kedvem Mégsem voít már régen. Mintha Noé szép galambját Látnám oíajággaí, Amint a bus harctereken Szerte — széjjel szárnyal. Békehírek szálldogálnak, Mint reményvirágok; Öröm fakad a szivemben. Ha gondoíok rájok. Azért vigad az én lelkem, S a bánatnak vége : Mert reméíem hogy közeleg Az az áldott béke. Istenem ! óh váltsd valóra, Mitőí a hir szárnyal; Jöjjön eí az a szent béke Fényes angyalszárnnyal. Legyen ünnep a vitágon, Amilyen még nem voít; Népek hála énekétől Rengjen meg az égbolt! Hadd harsogjon: „Nagy dicsőség Szent nevednek ott fent, S nemzetek közt örök béke Virágozzék itt lent!*' Csaj bók Lidiké. A temető nélküli város. Elbeszélés. Irta: Fábián Imre. 3 Mit tegyen, merre forduljon? Rokoni segítségre többé nem gondolhatott. Elég volt azoknak a két kisebb testvér gondozása. Róza már elég nagy volt ahoz, hogy saját maga lásson kenyérkereset után. Szegény leánynak miféle más kenyérkeresete volna, mint a dolog, a szolgálat. Ha szolgál, otthona is lesz, a szükségeseket is megszerezheti. Össze szedte hát mindenét, utrakelt a közeli nagy városba, hogy ott szolgálatba álljon. Mivel senkit nem ismert, ismerősei ajánlatára egy cse- lédközvetitő irodájába fordult helykeresés végett. Szelíd, bánatos arca minden ott megfordulónak tetszését megnyerte, akadtak is elegen, akik szolgálatra hívták. Róza mindjárt az első hivó szóra szepetett volna elszegődni. De épen egy ősz hajú öreg matróna volt, aki soká hívogatta, mondván, hogy nála jó dolga lesz. Csak egy öreg férje van, más nincs a családban, őt — ha hozzájuk megy — családtagnak tekintik. Amint ezt az ajánlatot hallotta, mindjárt boldogult öreg nagynénje jutott eszébe. Milyen gyorsan elmúltak azok. Maga is félt volna bevallani, de úgy volt, Róza attól félt, ha az öreg párhoz megy, ismét a temetőbe vezet útja; ilyen öreg korban az ember olyan könnyen meghalhat. Ö pedig félt a temetőtől már, olyan helyet szeretett volna keresni, ahol a temető nyugalmát nem zavarja meg. Hívta azután egy ifjú, erőteljes uriasszony, akin csakúgy mosolygott az egészség. Vele hamar meg is lett az alku. Néhány perc alatt már útban is volt Róza uj otthona felé. Uj otthonában a férj és két esztendős gyermeke volt a ház asszonyának. Róza
