Harangszó, 1918
1918-02-17 / 8. szám
60. HARANQSZÓ. 1918. február 17. tette. Ez a Péter volt az első római ! püspök, akinek a pápák az utódai. ! Mint ilyen utód a pápa az egyháznak a látható feje és Krisztusnak a helytartója. A pápáé a legfőbb hatalom az egyház fölött s szava hit és erkölcs dolgában csalhatatlan igazság. Mivel a történelemből világosan ! ki lehet mutatni, hogy a papi rendet i nem Isten szervezte, hanem a lelkészi állás úgy keletkezett, hogy a rend kedvéért a gyülekezet valamely értelmesebb és idősebb tagját megbízta ] az ige hirdetésével és a szentségek 1 kiszolgáltatásával, azért a papi re d isteni eredetét el kell vetnünk. Épen igy annak a különböző fokozatait sem az Isten állapította meg, hiszen tudjuk, hogy a keresztyén egyháznak az első századaiban mind egyenlő- joguak voltak a lelkészek közül egyesek a többiek fölé emelkedtek. A lelkésznek a csodatevő és a bűnbocsátó hatalma ellen is tiltakoznunk kell, mert sehol sem találjuk meg annak alapját a Szentírásban Egyházunkban nincs papi rend és világi rend s a lelkész nem közvetítő, mert minden keresztyén közvetlenül maga fordulhat az Istenhez Minálunk a lelkészek, akik egymás között egyenlők, csak hivatalukra nézve különböznek a világiaktól, ugyanis az ő joguk és kötelességük Isten igéjének a hirdetése és a szentségeknek a kiszolgáltatása Ami pedig a pápaságot illeti, egyházunk azt azért nem ismeri el, mert először is sehol sem olvasunk az evangéliumokban arról, hogy Peter lett volna a legfőbb apostol, sőt tudjuk, hogy Pál apostol nyilvánosan megdorgálta őt ingadozásáért. De minek is tette volna Pétert Krisztus az egyház fejévé és az ő helytartójává, mikor azt ígérte nekünk: »Tiveletek vagyok mind e világnak végezetéig?!« Az sem bizonyos, hogy Peter egyáltalában volt e Rómában, de az bizonyos, hogy a római püspököt kezdetben senki sem tartotta az egyház fejenek, hanem csak lassanként szerzett a római püspök tekintélyt az egyházban. Az a pápa, aki a lelkek uralkodójának nevezi magát, nem is lehet méltó képviselője annak a Krisztusnak, aki azt mondotta, hogy »aki legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint aki legkisebb!- Nem fogadhatjuk el a pápa csalatkozhatlanságát sem, mert a pápák nemcsak-hogy gyarló, tévedő emberek, hanem tanításaik sem egyeznek meg a Szentirással. Mi azért azt valljuk, hogy Krisztus az egyháznak az egyedüli feje, akinek helytartóra szüksége nincsen. 9. Az ünnepek és a szertartások. A kath. egyház nemcsak Jézus élete eseményeinek emlékére, hanem a szenteknek és Máriának az emlekere is szentel ünnepeket, sőt ezeket az uttóbbiakat sokszor nagyobb fénnyel ünnepeli meg. A szertartásokat nagy fénnyel rendezi, azoknak a középpontjává a latin nyelvű misét teszi és azt tanítja, hogy a külső szertartás már magában vére is áldásos hatású. . Az evang. egyház csak a Jézus életében előfordult eseményeknek szentel ünnepeket A istenitiszteleten csak kevés szertartást rendel, az istenitisztelet főrészének a nép anyanyelvén való igehirdetést tekinti és ' a külső szertartásnak semmi áldásos hatást nem tulajdonit. íme, ezen lényegesebb különbségek a két egyház között. Ha most ezeken ^ a külömbségeken végiggondolunk, akkor tisztán állhat előttünk, hogy j a két egyház között a főkülönbséget az okozza, hogy mig a kath. egyházban az a csalhatatlan, egyedül üdvözítő egyház a minden, amely tanításai iránt föltétien engedelmességet követel, addig a mi egyházunkban Krisztusnak az a tiszta evangélioma a minden, amelyről megvan Írva, hogy »Isten hatalma az minden hívőnek üdvösségére!« Ahhoz az egyházhoz azért, amely Krisztusnak az evangéliomát olyan tisztán és igazán hirdeti, ragaszkodjunk rendületlenül, mert ha hozzá ragaszkodunk, akkor magához a Krisztushoz ragaszkodunk! « Folytatjuk. Zongor Béla. mondjak le róla, mikor ő hajthatat- lanul ragaszkodik ahoz, hogy feleségem lesz ?!.. « Három napig töprengett, viaskodott magában, melynek eredményekép a következő levelet irta menyasszonyához: »Kedves Rozika, soha le nem róható hálával tartozom Neked a hozzám, méltatlanhoz való jóságos ragaszkodásodért, nemes, önfeláldozó szivedért. Ámde egy titkos vallomással is tartozom Neked, mely teljesen kizárja, hogy elfogadhassam jelen helyzetemben, nyomorúságos állapotban a Te drága, önfeláldozón nyújtott áldott kezedet. Még ugyanis ép, egészséges, munka biró voltam, nem sze- retelek, én balga, téged, csakis szülőink régi, gyermekkorunktól fogva való, terves óhajából jegyeztelek el. Most pedig ily nyomorékul nem szabad már többé szivemet hozzád emelnem, hanem csak bűnbánón vezekelve imádságaimba foglalhatlak, hogy áldjon meg Téged az örök Jóság és adjon Neked olyan boldogságot, amilyent te méltóan megérdemelsz . .« Búgó sirassál, vonagló zokogással tört fel Rozika a levél elolvasása után, mire a kíváncsian várakozó agg Sza- badosné rémülten, nagyot sikoltva ugrott fel ültéből: — Irgalmas Isten, mi baj történt ? ! A mély fájdalmában siró leány nem tudott azonnal válaszolni. A kétség- beesett anya hozzá rohant s görcsösen belé fogódzott, úgy kérdezte ismét: — Mi baj történt, Rozika? Szólj, az Isten szerelmére kérlek! Tán meghalt a fiam ?! — Nem . nem halt meg él a fia ! . Csak nekem halt meg és az én szivem hal meg örökre ! — zokogta a leány. — Nem értelek, galambom ! Szólj világosabban, mert megö! a kétség- beesés ! Azt irta, hogy soha nem szeretett engem, csakis szülőink óhajából jegyezett el ! — mondta Rozika fájdalmas hangan s újabb zokogásra fakadt. — Nem igaz! Soha nem hazudott I a gyermekem, de most nem irt igazat ! . . . Egy írott, vaskos verseskönyve a tanú rá, melybe az első verset tizenkétéves korában irta s melybe azóta minden éven irt sok gyönyörű szép verset a háborúba való elmeneteléig, melyek mind rólad, neked szólnak. Én olvastam titokban mindannyit, mily igaz szívvel szeretett * és szeret! — Oh, be szép lehet! — rebegte Rozika elcsitult szívvel s a kék szemekben az utulsó ragyogó gyöngy- t szemek már a szivárvány mosolyával csillogtak. — Olyan szép ez a könyv, mint a , tündér meseország paradicsomkertje ! j Csak azt nem értem, miért irt olyan nagy valótlanságot a szegény fiam ? ! A Valami igen nagy okának kell lenni! 1 Tán ... tán ... oh, irgalmas Istenem !... bizonyosan úgy lesz: valami nagy baj, vagy szerencsétlenség érte, s attól í tart most, hogy hibája, rútsága miatt ! nem szereted te többé ! — érezte meg az édes anya szive a fia szerencsétlenségét. — Az én szivemnek nem tudja öt semmi ruttá tenni, nincs az a földi hatalom, mely az ő szivembe irt képét el tudná homályositani! Örökre oly fényes, ragyogó marad az, mint ahogy berajzolta a mindenható. S bármi szerencsétlenség érte volna szegényt, ú még jobban szeretem én, mert annál
