Harangszó, 1918
1918-02-10 / 7. szám
54. HARANGSZÓ. 1918. február 10. Velőt hasogató szózat, Ami ismét kisikogat; Vakult hősök, nem koldusok. Esőik jajjal: adjatok, mit Isten adott I Lehet-e fül, mi nem hallja, Szív, mely meg nem indul rajta Szürke betűk néma ajka, Mit susog, mit vonaglik el fájó jajba? Muskátli az asztalomon Java virágában vagyon ; Életes, zöld a levele, Kedves, rózsaszín bimbóval tehstele. Görcsösen tapad rá szemem, S végig fut a rossz sejtelem : Gyöngy a virág — ej de hátha [rája?! Egyszer csak mégsem vón mivel nézni Ments' Isten 1 Hisz ez az élet Oly szép, ha nyílt szemmel nézed ; Ám a poklok kinkamrája, Ha a vakság éjszakája borul rája Féltve óvlak ép szempárom, Nem adnálak semmi áron. Oh ti dicső, szent martirok, Világtalan sorsotokon hej de sirok I Búsan . . . hosszan sirok I B I. 'kATu a v£XUOTncK> y 1 Lap. b Tenyeres és Talpas. Elindult két medvebocs világot próbálni. Egyiknek a neve volt Tenyeres, a másiké Talpas. Tenyeres meglehetős esetlen fickó volt; mig ellenben Talpas, az igazat megvallva, ugyancsak nem volt túlságosan nyalka legény. Annyi különbség mégis akadt köztük, hogy Tenyeres jobban tudott kapaszkodni es pofozkodni, Talpas pedig nagyobbat tudott ugrani és hamarább szokott elinalni. Amint cammognak, kummognak, az erdőben egy patakhoz érnék. Mivel az idő már erősen őszre fordult, nem mernek keresztül gázolni, mert már a vjz látásától is fázik az irhájuk. Mig a hidat keresik, egy helyen sok földiszedret találnak amelynek indái csipkebokrokra futnak fel s tele vannak érett, fekete gyümöccsel Megőrülnek neki és vidáman csem- csegve fogyasztják a pompás csemegét. — Na, Talpas testvér, ezért érdemes volt ide vetődni. Nem is mozdulunk tovább, migaz elemózsia el nem fogy. — Hát itt megtelepszünk, — szól megelégedetten Talpas, de abban a pillanatban koppan valami a fején és ucca neki! viszi az irháját eszeveszetten. Tenyeres sem rest: nagy fujta- tással nyargal utána. Alikor fulladozva megpihennek, Talpas azt erősitgeti, hogy a fejét puskagolyó érte s csak egy hajszál, vagyis inkább bozontos szőre mentette, hogy a koponyáját ki nem lyukasztotta. De a szive igy is megrepedt egy kicsit a nagy ijjedt- ségtől. Az édes földiszeder mégis visszacsalogatja őket. Most meg egyszercsak Tenyeres feje koppan. El is ugrik onnan, de mivel a koponyája meg van egészben, sőt fájni sem akar valami nagyon, megembereli magát, föltekint a fára és még a talpa is elpirul szégyenletében. Látja, hogy egy ökölnyi mókus riasztotta meg őket, aki most is makkot dobál feléje. Csak abban vigasztalódik a vitéz mackó, hogy a másik sem különb legény a talpán. Annak színét sem látni. Úgy elinalt, mintha itt sem lett volna. Pél óráig keresi Tenyeres; másik félig könyörög neki, hogy menjen vissza, folytassák a lakomat, de Talpas csak azt hajtogatja: — Nem, Tenyeres testvér, ne kívánd halálomat! Inkább akarok földiszeder nélkül élni, mint azzal jóllakva meghalni I Nem, Tenyeres testvér, könyörülj rajtam kegyelmezz árva fejemnek! Tenyeres azonban könyörület helyett alaposan felpofozza és fülénél fogva huzza, rángatja vissza a bokrokhoz. Talpas még jajgatni sem mer, nehogy elárulja magát, de úgy érzi, neki már puskagolyó sem kell, meghal akkorra félelmében. Nem evett még medve soha ilyen drága földiszedret. Akármilyen édes, mégis csak sok érte egy élet cserebe ! Mikor aztán meglátja a makkal lövöldöző vadászt, nem tudja szé- gyenkezzék-e, vagy örüljön, hogy minden ilyen jóra és nevetségesre fordult. Atégis inkább örül, hogy az élete is megmarad meg földiszederrel is jól lakhatik. Örömében akkorát ugrik és kurjant, hogy a mókus a makkot leejtve ijedten repül át az ágak között a patak túlsó partjára. — Láttad ezt, Tenyeres testvér? Így kellene nekünk is átmenni. — Igazad van. Talpas. Gyere föl- segitlek. Kapaszkodj addig a kihajló ágig. onnan átrepülhetsz a túlsó fára. Mért ne tudnánk mi is, amit az a hitvány mókus tud? Aztán az is valami, hogy a dicsőséges medvenemzetséget egy hasznos fölfedezéssel ajándékozzuk meg .Mintha látnám és hallanám, hogyan dicsőítik századok, sőt ezredek múlva is a szép Tenyeres és Talpas nevet. Talpas a jövő dicsőségétől meg- mámorosodva, lelkes kedvvel kapaszkodik fölfelé, vet egyet magán és loccs! úgy elmerül a vízben, hogy a megrángatott füle sem látszik ki. Mikor dideregve kimászik, a talpa is, az oldala is véres, mert a patak feneke tele van éles kövekkel. Mámoros lelkesedése egyszerre lehűlt. A napra kell kifeküdnie, hogy fölmelegedjék. Amint magához tér, azt mondja Tenyeresnek: — Tudod, miért nem sikerült. Tudod, mért fogott ki az a makkrágó féreg rajiunk ? — Mért, Talpas testvér? Ha te tudod, hadd tudjam én is. —- Azért, mert annak bozontos farka van, nekünk meg csak csutak a farkunk. Nem láttad, hogy a farkával repült ? De láttam. Ezen kellene valahogy segítenünk. — Én már tudom, hogyan. Iszalaggal egy fenyőágat a farkadra kötök, azzal te is mókussá változol, aztán a többi magától megy tovább. — Jó lesz, — hagyja helyben Tenyeres és nemsokára tüskés fenyőág böködi a lábait. Nagy bizakodással kapaszkodik mindjárt a legközelebbi fára, amely alatt a földiszederrel befutott csipkebokrok vannak. De hamarosan ott is jajgat a tüskés bokrok között, amelyekből összevissza szürkült bőrrel csak nagy nehezen tud kiszabadulni Mégis türtőztetve magát, újabb próbára gondol, de a próbát természetesen talpasnak ajánlja, majd neked mindjárt sikerül — Ez sem sikerült, de tudod miért? — Nem tudom — szól kedvetlenül és gyanakodva Talpas — Hát csak ázért, mert a mókusnak nem zöld a farka, hanem vöröses barna. Már látok is olyan ágat. Nézd az a száraz fenyőbokron. Az éppen erre való. Gyere csak, hadd kössem fel neked. Így, most a mókus is atyafiának nézhetne Talpas kevés reménnyel, mégis megkisérli az utolsó próbát. De az eredmény csak annyi, hogy a földön egy nagy puffanás meg egy hangos nyekkenés hallatszik és Talpasnak az orra tompább lett, mint eiőbb, mert éppen arra bukott. Véres orral, dühösen szortyokva támad Tenyeresre: — Mit teszed itt bolonddá az embert? Minek biztattál, hegy próbáljam meg ? Szerencséd, hogy sebes a talpam, mert mindjárt itt hagynálak ! — Hát te mért találtad ki, hogy repüljünk? — mordul rá Tenyeres — Szerencséd, hogy tele ment tüskével a tenyerem, mert mindjárt felpofoználak. Péci.
