Harangszó, 1918

1918-12-15 / 33. szám

242. HARANQSZO. 1918. december 15. tenni. Jézus azonban nem akar az Izrael királya lenni, hanem az em­beriség számára az élet kenyerévé akar válni. Azért sietve kimegy a lel­kesedő sokaság közül, egyedül félre vonul egy magános hegyre, hogy az ő mennyei Atyjával társalogjon. Ott a hegynek csendes magányá­ban végig gondolja eddigi nyilvános működését, felidézi lelkében a jóllakott sokaság lelkesedését és világossá lesz előtte, hogy ez a csodákért, kenyér­ért, földi javakért lelkesedő sokaság nem alkalmas az Isten országára ; an­nak még lélekben alaposan meg kell tisztulni s meg kell ismerni, meg kell szeretni azokat a lelki javakat, a me­lyek többet érnek a kenyérnél, a föld minden javainál, minden dicsőségénél. Miután az Atyával való társalgás és buzgó imádság által magát meg­erősítette, másnap azzal az elhatá­rozással ment be Kapernaumba, hogy az ember igazi lelki szükségletéről, saját küldetéséről világos, félre nem érthető képet tár hallgatói elé. Ekkor tartotta a kapernaumi zsinagógában azokat a kemény beszédeket, melyek izgalomba hozták a farizeusokat és lelke mélyén megrázták a hallgatóság többi részét. Ennek a kapernaumi kemény tanításnak következménye volt, hogy rendes hallgatói közül is sokan »hátra állának.f Ez a jelenség nem maradhatott elrejtve a tanítvá­nyok előtt és mély hatást gyakorolt órájuk is; — mert nehéz olyan ügy­ben bízni, olyan ügyet keveseknek szolgálni, amelyet sokan cserben hagynak. — Jézus világosan látta a tanítványok ingadozását, ami különö­sen feltűnő lehetett Judás Iskariotes- nél, mert közvetlenül Péter vallomása után Jézus ezt a kemény nyilatkoza­tot teszi róla : „Nemde nem tizenketten választottalak-e titeket és mindazáltal egy tiközületek ördög?“ Mivel Jézus ennyire belátott tanít­ványainak leikébe, alkalmat akart ne­kik adni a végleges elhatározásra s azért intézi hozzájuk a kérdést: „ Nemde el akartok éti is menni?“ Nem akarta, hogy nagy, nehéz munkájában hatá­rozatlan, ingatag emberek vegyék körül, akik mind a nádszál a szélben ide-oda hajladozzanak, hanem azt akarta, hogy tanítványai és követői egyenes jellemű, határozott emberek legyenek. Jézusnak ez a kívánsága, követe­lése fennáll ma is! Könnyű egy lelkesült sokaság kö­zött Jézus követőjének vallani és mutatni magát, de nagyon nehéz a népszerűtlenné lett, lekicsinyelt, ellen­I ségektől ostromolt názárethi prófétá- | nak kíséretéhez szegődni. Könnyű volt az ötezer ember között Jézus kenye­réért lelkesedni, de nehéz volt Kaper- naumban is Jézus követőjének vallani magát, mikor ajkairól ez a kemény beszéd hangzott:Bizony, bizony mon­dom néktek: Ha nem eszitek az em­ber Fiának testét és nem iandjátok az ö vérét, nem lesz élet tibennetek. A ki eszi az én testemet és issza az én véremet, az én bennem lakozik és én is abban. Nem csodálhatjuk, ha a zsidók tusakodva kérdezték egy­mástól : „ Mimódon adhatja nekünk az ő testét, hogy azt együk?“ Az úrvacsorára yonatkozó ama jöven­dölést nemcsak hogy nem értették, hanem az egyenesen felingerelte őket. Mindennapi kenyeret kivántak ők Jé­zustól s az mennyei kenyeret kínált nekik. Nem értették meg és elfordul­tak tőle. Az emberi léleknek ezt a hangu­latát mi is nagyon jól ismerjük. Az ötesztendős háború folyamán a Jézussal való összeköttetésükből sokan valami rendkívülit, valami csudásat vártak. Sokan imádkoztak az ő nevében, sokan hordozták tar­solyukban, szíveikben az ő bátorító evangéliomát. Sokan azt akarták, hogy az imádkozó embert ne fogja a golyó s annak kezébőí a háborús nyomo­rúságok folyamán se fogyjon el a mindennapi kenyér, ne hagyja el az erő, az egészség. Mikor azonban az emberek látták, hogy sokszor a legbuzgóbban imád­kozok kezében fogyott meg a minden­napi kenyér, mikor látták, hogy a közös szenvedések senkit külön meg nem kiméinek s hogy Jézus legra- gaszkodóbb híveit is elhagyhatja az erő, az egészség, akkor sokaknak hite megingott és csalódott remény­séggel kezdőnek hátra állani és Jé­zustól elfordulni. Ezek a hátraállók, ezek az elhi- degülők azonban elfelejtik azt, hogy a háború előtt s a háború küszöbén senki sem fordult Jézushoz, senki sem kérdezte meg: Mester hova menjünk? Merre induljunk? Az egye­sek és népek szívét kétes eredetű mámoros lelkesedés tartotta fogva és a népek bosszúvágyból, hatalmi érdekből a háború véres mezején akartak leszámolni egymással. Ez nem volt sem Istennek, sem Jézusnak akarata ! Ha az emberek Jézust kérdezték volna meg, hogy hová, merre men­jenek, bizonyára ezt a szelíd felele­tet kapták volna : ne menjetek el a » harcok véres mezejére, mert ott a magatok számára nyomorúságot vet­tek ; menjetek el a békesség aszta­lához és ott közösen egyetek az élet kenyeréből, hogy el ne fogyatkozzék, el ne silányodjék a ti lelketek; men­jetek el a szeretet oltárához és vi­gyetek oda annyi áldozatot, hogy a földkerekség minden nélkülözőjének jusson belőle elegendő; menjetek el az igazság oltárához és ott tanuljá­tok meg, hogy ti egy közös mennyei Atyának drága áron megváltott gyer­mekei, egymásnak édes testvérei vagytok. Mivel azonban a felzaklatott indu- latu emberek Jézust nem kérdezték, Jézus nem felelhetett, — feleltek helyette a népeket gyilkoló fegyverek, a vértől gőzölgő csataterek, melye­ken Jézus csak sebeket kötözhetett, megtört sziveket vigasztalhatott. Vérözönnek, egetverő jajkiáltásnak kellett elborítani a világot, soha nem látott nyomorúságoknak kellett meg­ostromolni a fegyvereit kevélyen . csörtető emberiséget, hogy a Jézus igazságai, a Jézus jótanácsai nap­fényre kerüljenek. Akárhogyan akar­nák ugyanis letagadni, mindazok az igazságok amelyektől most az embe­rek a nyomorúságtól megváltásukat várják, nevezetesen: szabadság, test­vériség, egyenlőség, emberi függet­lenség, az egyenlő mértékkel való mérés, az emberi lelkek egyenlő ér­téke és méltósága, a munkás méltó jutalma, a nyomorultaknak a segítés- ö hez való joga, mind benne van a Jézus tanításában, evangéliomában ; csak Luthernek bátorsága kellett volna hozzá, hogy a világosság, az igazság után törők ezeket a közkincseket az emberiség számára elő hozzák. Ha az emberek Jézustól nem cso­dát vártak volna, hanem az ő kincses házából merítettek volna, akkor há­ború nélkül, vér nélkül, jajkiáltás nélkül jutottak volna hozzá azokhoz a drága kincsekhez, melyeknek most küszöbön levő birtokbavétele annyira megdobogtatja sziveiket. Azért jó a Jézussal egy utón ha- \ ladni, az ő kíséretéhez tartozni s azért jó a kirekesztetteknek, a hitük­ben ingadozóknak Jézus szemrehányó kérdésére figyelni: „Nem elakartok e ti is menni“ ? Feleljünk neki Péter gyors elhatározásával és lelkesedé­sével : „ Uram, hova mennénk, — örökéletnek beszéde vagyon tenálad! kit mi megismertük és elhittük, hogy j te vagy ama Krisztus, az élő Istennek Fia “! . j Balogh István.

Next

/
Thumbnails
Contents