Harangszó, 1918

1918-01-13 / 3. szám

1918. január 13. HARANGSZÓ. 21. Az angolok 1917. nov. 20-tól 1918. jan. 2-ig Cambrai harctéren 227 tisztet, 9b00 embert vesztettek fog­lyokban A németek zsákmányul el­szedtek tőlük 170 ágyút, 724 gép­puskát, 19 aknavetőt és 107 páncélos automobilt • Karácsony a Piáve partján Karácsony este volt. Barátságos meleg szobában, a magunk készítette kemence tüzénél nyitott szemekkel álmodoztam. A nem is oly rég múlt kedves emlékei vonultak el lelki szemeim előtt S mig lelkem iszo­nyodva átvergődött a Piáve, Taglia- mento és Isonzó véres dicsőségén : egyszerre csak ismerős tájék körvo­nalai tűntek fel előttem s nemsokára jóleső érzéssel szülővárosom kedves és rég nem látott falai közt találtam magamat. Gyorsan haza érve, szinte átléptem már-már a karácsonyfától ékes hajlék küszöbét s kitártam kar­jaimat átölelni édes jó anyámat . . amikor megismételt erélyes kopogta­tás riasztott fel szép tündér álmomból s édes anyám boldogságtól siró arca helyett káprázó szemeim előtt állig felfegyverzett törzsőrmesterem jelent meg: Hadnagy urnák jelentem alásan, szakaszom készen áll az indulásra!. .. Aztán még egy-két szóból álló, a szolgálat lelkismeretes teljesítésére utaló rövid figyelmeztetés s az éjjeli őrség csakhamar elvész a sötét éj­szakában karácsony éjjelén. Az én lelkemre pedig kimondhatatlanul fájó érzés nehezedik. Derék katonáimra, fiaimra s azokra az áldott jó szülőkre, a szerető testvérekre, aggódó hitve­sekre. imádkozó gyermekre gondol­tam e pillanatban, akik a szent estén csak nehéz sóhajtások közepette, könnybe lábbadt szemekkel tudják ajkukra venni egymás nevét! Hány esdő fohász, hánv forró könv kiséri az én szakaszomnak, a 24 embernek léptét ? ! . » * * És ők karácsony éjjelén némán folytat ák Htjukat, mint az árnyak a kötelesség kijelölt ösvényein, mely a becsület gránátoktól felszántott me­zején vezet keresztül. — Mert az a pár ezer lépés, ami a szállásunkat elválasztja a Pó vizétől, valóban a becsület mezeje, mert itt minden lépésnél ezer halál leselkedik a gya­nútlanul haladóra ! - Lám még csak száz lépést sem tettek, amikor egy­szerre, mintegy vezényszóra a 24 ember villámgyorsan levágódott a földre s lélegzetét visszafojtva várja a pillanatot, mikor az olasz fényszóró megint tovább veti fényözönét. — Ilyenkor a legkisebb mozdulás az egész csapatra halálos veszedelemmel járhatna. - Mert a fényszóró a szeme éjjel a tüzérségnek. De jó is volt az óvatosság! Alighogy eltűntek a föld színén az árnyemberek, má, le is csapott ijjedt villanással előttük két gránát. így a halálnak széles utat nyitó acéldarabok helyett csak a ké­nes füstből és a felvágott földből jutott egy kevés a lapulóknak. Mint a gummilapda, ugranak me­gint talpra a vasi fiuk s gyors léptek­kel igyekeznek kikerülni a veszedel­mes helyet. így megy ez néhányszor, mig elérnek a töltéshez, amely már meglehetős védelmet nyújt a jöhető veszedelmek ellen. A tálján nem hisz nekünk, s mert nagyon fél tőlünk, nagyon szemmel tart bennünket. A Piáve sokágú vize ugyan elég ter­mészetes akadály, de az Isonzótól idáig már megtanultá a hiiszegő olasz, hogy valamint az egekbe nyuldf szik­lákon győzedelmeskedtek az alföld fiai, úgy nem fogja tudni megvédeni őket a vértől áradt Piáve sem, ha egyszer felhangzik, hogy: előre!. . Szőlőkkel határolt kukoricaföldeken keresztül törtetve szerencsésen elérte a szakasz a töltést, mikor a figyelő őr állj, ki vagy? kiáltással s lövésre készen tartott fegyverrel elénk ugrott. A tábori jelszó bemondása után ba­káim megkönnyebbülve futták ki ma­gukat. A három méteres töltés már jó védelem Ide már a fényszórók idegesen kutató szeme sem tud be­pillantani Rövid vezényszók, s megkezdődött a szolgálat be, illetve elosztása. Káp­lár Barbarics 4 emberrel kimegy a 2-ős számú tábori őrsre. S már látni is, amint az acélsisakos alakok át­surrantak a töltésen s a túlsó oldalon megint összevárva egymást, teszik meg a még hátralevő pár száz lépést a viz partiáig. Az ijesztő csendben nem hallani mást, mint az acélszeggel kivert hegyi cipők éles csattogását a kavicsodon. S ma különösen hallgat­nak a fiuk ! A lelke mindegyiknek odahaza iár a nádfedeles kis kunyhóban, avagy címeres palotában. De a szive az helyén van mindegyiknek ! S ha jönne az álnok ellenség, a kötelesség érzete, | a haza reájuk irányuló tekintete egy utolsó istenhozzáddal, egy Isten segít­se! rögtön elfeledtetné velük szülőt, hitvest, testvért és gyermeket! Mert ilyen a magyar katona Fegyverüket lövésre készen maguk elé fektetik, s meghúzódva a figyelő állásban, miket a törpe bozótok jól elrejtenek az ellenség éber tekintete elől, megkezdődik a feszült, az ide­geket őrlő figyelés, őrködés nem ki­csiny munkája S Isten tudja, miért, ma ez is oly nehéz. Mig mereven nézik az előttük csabogva, sebesen tovarohanó vizet, ime tükrében mindegyik előtt az édes otthon képe jelenik meg! Megszólal az egyik. Igazán gyer­mek még, aki négy évvel ezelőtt maga is még lelkendezre ugrálta körül a karácsonyfát. Hej Farkas bácsi! beh szomorú karácsonyest ez! Szegény özvegy édesanyám bizonyosan az egész éjjel átvirrasztva ontja köny- nyeit reám gondolva ! Huszanhat hó­napja elmúlt azóta, hogy utoljára lát­tam ! Huszonhat hónapja, hogy utol­jára még egyszer szivére vont s forró csókokkal adta reám áldását, mely mindeddig talizmánom volt. S hogy eljöttem nincs, ki vigasztalja, nincs, ki értem hulló könnyeit szerető kezek­kel letörölné! özvegy szegény, árva vagyok én ! Nincs is a ió Iste­nen kívül más támaszunk, más párt­fogónk. De csak őt áldja meg a Min­denható, inkább rakja a mostoha sorst a megpróbáltatások súlyos terhét he­lyette is az én vállaimra! Ha meg- vérzi is, majd csak elviselem . Ez utóbbiakat az elérzékenyüléstől alig tudta kimondani, s egy hosszú pana­szos sóhaj után hosszú ideig töt üI- gette a hideg széltől kekre fújt keze fejével könnybelábadt szemeit mond­ván : Hát karácsony ez ?! Majd a szivem szakadt le a nagy fájdalomtól. Hisz nékem is van édes­anyám, akinek talán szintén nincs egy nyugodt éjszakája miattam, akinek talán szintén könnyes ma a párnája. A kinos csendet azután Farkas bácsi töri meg imigyen kezdve. Bizony saj­nálni lehet magára hagyatott édes­anyádat ! De lásd öccse, nem egye­dül vagytok ám, akik e szent éjsza­kán imára kulcsolt kezekkel tekinte­nek a magasba és váriák a bethlehemi csillag kigyulladását, mely szabadu­lást, megváltást jelentene számunkra a bűn, a halál szomorú fogságából... Itt vagyok ió magam is. Feleséget és négy neveletlen magzatot kellett odahaza hagynom ! Amig én lehet- j tem Isten után a kenyéradójuk, addig kezem szorgalmas munkájával, arcom verejtékével kikényszeritettem abból a pár holdnyi kis földből számunkra a biztos mindennapi kenyeret. De sze­gény anyjuk hiába tesz napot és éjt

Next

/
Thumbnails
Contents