Harangszó, 1918
1918-01-13 / 3. szám
18. / • HARANGSZÓ 1918. január'13. súlyosabb, mert nem emberi örökségről, nem múló javakról, hanem Istentől ránk bízott, örök kincsekről van szó s olyan mértékben lesz lelkileg gazdagabb a világ, amilyen mértékben mi ezeket a kincseket a világban forgatjuk és velük azt gazdagítjuk. Súlyos, szinte megdöbbentő a mi örökségünk, mert nagy része kama- tozatlanul, elásva és elfeledve maradt ránk, vagy magunk ástuk el kamatoztatás helyett. Ami megvan is, mintha elvesztette volna értékét és hivatását. Vannak templomaink, de nem tudják az életet jobbá formálni. Vannak iskoláink, de nem tudnak egyházunk számára igazi oszlopokat nevelni. Vannak felsőbb iskoláink, de nem tudnak olyan vezetőket adni, akiket a Kiisztus szerelme szorongat és hajt a munkára. Vannak evangélikus családjaink, de nem tud belőlük evangélomi társadalom összetevődni, mert nincsenek evangéliomtól áthatott szivek és evangéliomi szellemet kisugárzó életek. Az evangélikus hit a szájnak hitévé vált, amelyet nem érez át a szív s megerősítés helyett meghazudtol és megcsufol az élet. Minden evangélikus embernek úgy kellene járni a többiek között, mint egy magasabb, tisztább világ követének és sokszor ők sülyednek a legmélyebbre, mikor teljesen hitetlenekké válva a föld porához tapadnak és istentelen kézzel maguk szabják meg azt is, hogy a gyermekáldásból mennyit tartanak áldásnak és mennyit akarnak nem Isten és nem az emberi társadalom, hanem pusztán e világ szolgálatára szentelni és fölnevelni. Mindennek az oka: az evangéliom megvetése Ha nincs evangéliom, nincs hit; ha nincs hit, nem lehet keresztyén élet. Aki betemeti az evangéliom forrását, sorvadásra Ítéli a hit fáját s képtelenné teszi, hogy jó gyümölcsül jó életet teremjen. Ha gyümölcseiről ismerni meg a fát, egyházunk és a magunk élete hitünk fáját ma elrettentőén erőtlennek és élettelennek mutatja így állunk; ide jutottunk. Öt talentum birtokosai volnánk és mégis szegények vagyunk. Vezetésre volnánk hivatva és lassanként leszorulunk az utolsó helyre Aki nem becsüli magát, ne várjon mástól megbecsülést. Akinek nincs, vagyis talentumával úgy él, mintha nem is volna, attól a hütlenül kezelt kincs elvétetik és olyannak adatik, aki jobban tudja forgatni. Hogy milyen kevésre becsülnek bennünket, azt látjuk abból, hogy az államtól törvényes jogainkat, a fele- kezetek közti egyenlőséget és viszonosságot, az egyetemen a lelkészképzést sem tudjuk kivívni, mikor már Tárca. Dicsőség és becsület. A magyarnak?!... A magyarnak! Nincs a földön párja ! Dicsősége a világot Viharozva járja ! Fel-felnéz a magas égre, De a gálád ellenségre Vasököllel sújt a kar; Haragra ha szive gyűl: Úgy a fergeteg se dúl, Mint a magyar!... A magyar!...-.A magyarnak?!... A magyarnak! Nincs a földön párja ! Becsülete a világot Aranyozva járja ! Fel-felnéz a magas égre; Vérrel Írja oda: Béke!... S ölel majd, s nem öl a kar! S ha begyógyult minden seb: A galamb se szelidebb Mint a magyar!... A magyar! Ferke Ágost A hála virága. Elbeszélés. — Irta: Csite Károly. — II. Soha oly vidám fütyszóval nem tartott Laci még haza, mint akkor, azon édes, boldogító meggyőződéssel szivében, hogy Magda viszont szereti őt.Tehát most már lehet a további tervekről gondolkodni! Erős kavargó szélrohan vágtatott végig az utcán. Lacinak minduntalan kalapjához kellett nyúlni, hogy le ne kapja fejéről a szélroham. — Ne, te ne 1 Minden becsületes szél megszokott szombat este állani s te még azt se n teszed meg! — dörmögte a legény s abban a pillanatban későn kapott már a kalapjához, lekapta fejéről a szél. — Ejnye, a huncut tréfádat, te szélbanya, ne incselkedj velem ! Nincs nekem ennél az egynél több kalapom s ezt sem úgy loptam, tehát nem adhatom oda, — iramodott Laci a kalapja után, azaz iramodott volna, ha látta volna, merre röpíti s forgatja a szél. a katholikusok és reformátusok is egyetemen képezhetik ki leendő lelkészeiket Az istentagadó uj társadalmi irányok követői pedig nyíltan lábbal tiporja mindazt, amit mi szentnek tartunk és hirdeti, hogy a protestánsok betöltötték hivatásukat a múltban, többé már nincsen szükség rájuk. A kath. egyház viszont azzal biztatja magát is, minket is, hogy az elerőt- lenült evang. egyház visszaadja híveit ő neki. Ezt a reménységet nem kisebb ember, mint a kalocsai érsek igy fejezte ki: »Mily szép és felséges jelenet lenne az, ha az elszakadásnak közeledő négyszázados emléknapja a« visszatérés, a kibékülés, az egyesülés ünnepévé avattatnék. De bármikor fog is ezen várva-várt, elmaradhatatlan ünnep bekövetkezni, mi addig is buzgó szívvel fogunk elszakadt testvéreinkért imádkozni, hogy a jó Isten őket tévedéseikből kiszabadítani és a szent kath. és apostoli anya- szentegyház kebelébe visszavezetni méltóztassék.c Tehát mit vár tőlünk a világ? Már semmit. Csak azt. hogy félre álljunk és behódoljunk. Mit várhatunk a világtól ? Semmit. Csak eltiportatást és beolvasztást. Mi a feladatunk az uj század elején ? Az, hogy végre fölébredjünk. , Legyünk tisztában magunkkal is, a világgal is. Aztán szedjük elő elásott Másfél óráig kereste a legény kalapját a homályba borult utcán s teljesen kiizadt a nagy keresésben, még sem találta meg. Sőt másnap kora hajnalban is hasztalan kereste, hajadon fővel. Úgy eltűnt a szép kis pörge kalap, mintha a föld nyelte volna el. Elnyelte ugyanis Mihály Qyuriék tulipános ládája. Szabados Lacit így érte a szégyen, hogy kalap nélkül kellett a szép Isten áldotta vasárnapon (elült arra már a szél) járnia, kelnie az utcán s úgy hajtotta gazdája marháit is itatóra a faluvégi kúthoz. De kalap ide, kalap oda, nem fájdult meg hiányától Laci feje, hanem más valami keserítette el szegénynek a szívét. Bokor Katica, a csalfa szemű, gúnyolódó természetű, nótás szájú szép leányzó nótát csinált Szabados Laci esetéről s már az estén széliében, hosszában dalolták a faluban : Gyöngyöm Laci vígan fütyöl az utcán : Sej, a virág szép a legény kalapján ! Addig járom én is e nagy világot, Mig talá'ok egy kis nyíló virágot. Sej, a virág szép a legény kalapján ! De legszebb a fölszegi kis árvalány,
