Harangszó, 1918
1918-05-05 / 15. szám
118. HARANQSZÖ. 1918. május 5. És homlokon csókolva öt, Eképpen kezdi válaszát: „Atyád meghalt és kint pihen A zöld gyöpös temetőben; Nem, nem tudja édes anyád, Mi vár itt rád a jövőben. A gonosz, a nagy világban Te oly kicsiny vagy s védtelen. Nem, nem tudom, ki keres majd Kenyeret neked gyermekem III könnycseppel a szemében Szóra nyit a lányka ajka És bánatos édes anyját Ily szavakkal vigasztalja: „Mért félne jó a gonosztól? Erre nekünk okunk nincsen. A világ bár gonosz és nagy, De még nagyobb a jó Isten!“ E szavakra újult remény Tölt el lánykát, édes anyát, Ki most újra átöleli Szivének drága magzatát. Tótból fordította HORVÁTH SÁNDOR. Van valakije a sebesültek közt a kórházban ? Fizessen számára elő a HA- RANGSZORA. Vigasztalást, szórakozást küld neki minden egyes számmal. A tábori-őrs Szép nyári este volt. Az alkony lassan ráteritette szárnyait a harcok színhelyére. Állásunkban a figyelők ritkás lövései nemkülönben a taljápok viszonzásai s időnként egy-egy nehéz lövedék panaszos bugása zavarta az esti nyugalmat. Szakaszomból 1 I vitéz kibújt a nyomasztó levegőjű kavernából teljes felkészültséggel, hogy gyülekezzenek a tábori-őrs felváltására. Mert biz a nappaliak is már nehezen várják j ezt; egész napi tikkasztó melegben mozdulatlanul feküdni a köves földön étien, szomjan — bizony nem kívánatos dolog. A fiuk, legtöbbnyire 19 — 20 évesek, komolyan állanak a mély futóárokban. Bélelem ugyan egy szemernyi sincs szivükben, mert hisz nem egyszer állottak már szemben a halállal; hisz minden pillanatban megtalálhatja őket a fütyülő kis mag, avagy a szétrepülő granátszilánk, de hát viszont bizonyos komolysággal indulnak tábori-őrsre, mert sokszor megesik, hogy egyik másik bajtárs j nem tér onnan élve vissza. Mert az árokból kilépni: a halál tere az már, j hol nincs védelmet nyújtó harántgát, a jó Istenre bízza magát az ember. Én, mint a szakasz parancsnoka, megnéztem embereimet, egy pár biztató szóval felvillanyoztam őket, hogy felejtkezzenek, mert a harctéren nagyon fontos dolog a nyugodt kedély s a hideg vér. Bakk József szép barna arcán akadt meg a tekintetem. Sugárzott róla az életkedv. A 20 éves ifjú mindig bátran s jókedvűen viselte a fáradalmakat. Még kérdezgettem is tőle egyet-mást. A kis csapat elindult. Egymásután kúsztak át a homokzsákok tetején. Nesztelen, sietve mentek előre a spanyollovasok, tüskés drótakadályok szövevénye között. Eelváltották szerencsésen a nappali tábori-őrsöt. Éjféltájban, hogy én is megvizsgáltam az állást, bejön egy fiú a táboriőrsről s szomorúan jelenti: »Bakk József elesett!« Azonnal két egész- ségügyi katonát küldtem ki egy hordággyal s azok behozták élettelen tetemét. Megilletődve álltuk körül szegény bajtársunkat, kinek fején keresztül repült a gyilkos golyó s kioltá ifjú életét. Jajszó nélkül esett össze. Vala pedig öreg szüleinek egyetlen fiuk, kik bizonyára epedve várják a szürke tábori-lapot s minden reménységük az a néhány sor, melyet fiuk küldözött telve hűséges szeretettel. De most elmaradnak a sorok. Ö már csendesen pihen a domb mögötti temetőben, egyszerű fenyőkereszt jelöli sírját. Én meg gondolkodtam a múlandóságról Társai is szomorúak voltak; Megtérésemért, ennek nyomán előrehaladásomért, a házamat környező jólétért, családi boldogságomért Isten és értem annyit imádkozott jó anyám után Nagyságos Alispán Urnák tartozom örök hálával. Boldog leszek, ha bármikor méltóztatnak erre jönni, szerény hajlékomat úgy tekintik, mint otthont. — Az alispán a megindulás hangján szólt. Örvendek Nagy Gábor uram, hogy ily helyzetben láthatom újra. Nemes törekvésére, mellyel ily célt vívott ki, csak tisztelettel lehet gondolni. Isten áldása környezze ezután is házát. Most azonban nekem is van egy kérésem. ígérje meg, hogy ! mielőbb látogatást tesz nálunk. Meg | akarom mutatni, hogy másképen is | tudunk vendéget fogadni, mint ahogy j tizenhat év előtt tapasztalta. A szives hívást Adél kisasszony folytatja: meghívjuk és igen kérjük a kedves háziasszonyt is. hogv férjével eljöjjön. — Én meg ehez azon kérést csatolom — szól az alispánné, hogy j okvetlen magukkal hozzák s legalább pár hétre ott is hagyják Rózsikát. í Hadd gyönyörködjem otthon is ebben a vidám kis kacagó gerlicében. Miután a huszár már jó ideje jelentette, hogy a fogat készen áll: az asztalbontás nagy nehezen megtörtént. A vendégkek ismételten köszönetüket nyilvánítva a tapasztalt szives ven- | dégszeretetért: elbúcsúztak. — Adél kisasszony a bucsuzásnál e kérdéssel nyújt kezet a vendéglősnek mosolyogva: — Ugy-e kedves háziúr, most már nem haragszik rám azért, hogy akkor sírtam ? — Ellenkezőleg — válaszol a vendéglős — mindig hálás tisztelettel gondolok résztvevő sírására. Ez volt mindennap egyik emlékeztetőm arra, hogy mint gyermek s ifjú a jó utón csüggedetlen előbbre haladjak. Midőn felkészülés végett szobáikba mentek, az alispán e szavakkal fordul nejéhez s leányához : — Ide igazán jó helyre jöttünk. Az itt hamar eltelt pár óra az utazás minden fáradalmát elfeledteti velünk. Öröm tölti el szivemet, mikor a kellő időben alkalmazott jóakaró szigorúságnak ilyen eredményét látom egy müveit, becsületes, derék ember éle- % tében. — A háziasszony is igen értelmes, müveit nő — folytatja Adél kisasz- szony az elismerést, — öröm vele társalogni. — Annyi igaz — nyilvánítja meggyőződését az alispánné, — hogy kedves, szép családi kör. Az ember szinte sajnálja, hogy ily hamar eltelt az idő s tovább kell menni. Mikor lejöttek, megújult a szívélyes bucsuzás. Áz alispánné még az induló kocsiból kihajolva is figyelmeztette a szülőket. Ha hozzánk jönnek, a kis Rózsikát itthon ne felejtsék. A jól kipihent lovak gyorsan repítették a kocsit. A községből kiérve odaszól az alispán a bakon ülő hu-, szárhoz: — Péter, a szálláson nem volt az ellátásnál semmi hiány ? — Jelentem alássan, Nagyságos Ur, felel ez visszafordulva, minden volt itt bőven embernek, lónak Még ilyen vendégfogadóba nem jártunk be. Gazdag ebédünk volt, ezen felül a vendéglős ur meg szép borravalót is adott és nem is tudom miért?
