Harangszó, 1918

1918-01-01 / 1. szám

2. HARANGSZÖ 1918. január. 1. nem akar eloszlani, örömünk nappala pillanatig tart. Rózsás utunk oly rö­vid s oly hosszú a tövises. Ha sirok mellől jövünk, mintha csak gyökeret vernének lábaink, alig bírunk előbbre jutni; vissza-visszahuz a gyász. Ám az élet zöldvirágu ligete legtöbbször olyan, mint a futó csillag fénye, csak villanását látjuk. Az idő változatlan, csak mi válto­zunk. Örök ifjú, kinék arcáról nem űzi el a mosolyt semmi szenvedés. Csak mi leszünk minden nappal öre­gebbek. Csak a mi arcunkon hagy kitörülhetlen nyomokat az élet sok­sok viszontagsága, buja, bánata. Az idő nem vészit semmit. Csak mi ve­szítünk időt: perceket, órákat, éveket, velük egvütt vágyakat, álmokat, örö­met, boldegságot, mig végre sok csa­lódás, veszteség után a sírba hanyat- lunk. Az időnek nem volt bölcsője, nin­csen sirja. De millió bölcső, millió sir áll benne. A mi bölcsőnk is, egy­kor a mi sírunk is Örökkévaló az idő. Benne születtünk, benne élünk, benne halunk meg mi múlandó em­berek. S ez az örökkévaló idő nem törődik velünk. Közönyösen halad utján. Nem kérdi, követjük-e Nem áll meg, ha elmaradunk tőle. De van v,alaki, aki a változatlan, örökkévaló, közönyös idő mellett ép oly változatlan, ép oly örökkévaló, de nem közönyös irántunk, hanem szeretettel ölel bennünket keblére ; aki a gyorsan folyó időben jóságos kegyelemmel irányozza lépteinket; aki, ha elmaradunk, megvár, ha sí­runk. vigasztal, ha leroskadunk, fel­emel s ha megszakad utunk, áldást hint sírunkra. Ä világ hatalmas al­kotó és bölcs kormányzó Ura ez, a mi jóságos Istenünk. Ö-kivüJe, fe­lette áll az időnek, szeretete mégis átöleli mindazt, ami benne van az időben. Ö »tegnap és ma ugyanazon volt, mindörökké is ugyanazon lészen.« (Zsid. 13, 8) »Az Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten abban.« (I. Ján. 4, 16.) Hoízá tekintsünk fel most is az uj év küszöbén! Még mindig sötét a világ képe; a béke csillaga még nem ragyogott fel. A szomorú ese­ményeknek, amelyekkel az uj év be­köszönt hoaeánk, fájdalom, lesz foly­tatása is; a feladatok melyek előtt állunk, bizonyára növekednek az uj év növekedtével. De ha kitisztul is a láthatár a földön, a munka, mely reánk vár, nem lesz ezzel kisebb. S kitudja, egyéni életünk láthatára nem marad-e továbbra is borús! ? A vál­tozandó események járása alatt, kü­lönböző feladataink teljesítése közben meg kell állanunk helyünket. Elcsüg­gednünk, reményt vesztenünk nem : szabad. Oly boldogító tudat, hogy van Istenünk, jó Atyánk, aki nem zárkózik el előlünk, hanem biztat, vigasztal, segít. Az ő segítségével nem lesz nehéz hivatásunk terhe, az ő erejével diadalt veszünk utunk aka-* dályai felett. Még ha sírunkat rejti is az uj esztendő, az Ö oltalma alatt akkor sem félünk: mert tudjuk, hogy ő áldást hint porunkra, lelkünket pe­dig boldogságra hívja el az üdvös­ség honába. Az Ur legyen azért örömben-bánatban, életben-halálban a mi bizodalmunk! Az idő eljár s mindaz, ami benne van, elmúlik, — de az Ur megmarad. F\z új választójogi törvényjavaslat. Dr. Vázsonvi Vilmos választójogi miniszter 1917. évi december hó 21-én nyújtotta be a képviselőházban az új választój9gi törvény javaslatát. Ügy hisszük, hogy olvasóközönsé­günk szívesen fogja venni, ha ezen javaslatot, legalább fő vonásokban, mi is ismertetjük A javaslat szerint: képviselő-vá­lasztó minden 24 évet betöltött, írni- olvasni tudó magyar állampolgár férfi, aki: 1. négy elemi osztályt vég­zett, vagy: 2. legalább 10 korona Tarca. Nyugat — Kelet. Veszett tusája egyre dúl Nyugatnak, Őrjöngve bőg a sok tüzes torok; Csikorgó düh hajt embert ember ellen; Sor sorra dől s robognak uj sorok. Sok szem tekinget reszketön Nyugatra, Mig egy-egy név után busong a ház. Sokért kell még sötét ruhát viselni, Ki ott ma tán győzelmesen csatáz. De túlnan már uj pírja kél Keletnek; Rózsás színét nem futja bé a vér. A vert szivek temegve fölfigyelnek; Az éjben bolygó szebb hajnalt remél. Uj hangokat röpít a szél Keletről: Verdesni kezd egy nagy fehér madár. Kinőtt a szárnya s hasztalan metélik, Békét kiáltva Napnyugatra száll. SZALAY MIHÁLY. Van valakije a harctéren, vagy a se­besültek közt a kórházban ? Úgy fizes­sen számára elő a HARANGSZORA. Vigasztalást, szórakozást küld neki min­den egyes számmal. A kötelesség1 útja. Elbeszélés. Irta: Kapi Béla. Huszadik fejezet. Mikor az Isten jutalmaz. Folyt. 49. Az Isten mindig jutalmaz. Atyai szeme vigyázva nyugszik a küzde­lemben verejtékező emberen, figyelve nézi, merre megy, mit csinál, hogyan vergődik, azután egy-egy verőfényt, egy-egy virágot hullat eléje, biztatásul, jutalmul. Sokszor várat magára Olyan mintha nem is lenne! Eltakarja a felhő, befogja a láthatatlanság köde, az ember nem veszi észre fenséges arcát és nem érzi, hogy íátekint a jutalmazó isten-szem. De ilyenkor is valami csodálatos erő lüktetése fogja meg az ember lelkét. Élete esemé­nyeiből kiérzi, hogy azok kialakulá­sában van benne az s ő nem külön jutalmakkal, hanem magával az élet­alakulással jutalmaz. Talán nem ma, nem is holnap, de hogy egyszer ju­talmaz, az bizonyos. Esztendők múltak el. Az emberek arcán végigsimitott az idő keze s a­__________________ s zemek táját telehuzogatta apró pók­háló vonalakkal. Nyirkutason minden a régibe van. Olyan az utca, mint azelőtt, a piactéren most is megvan a szép órás emlék, az árnyas fák alatt meghúzódnak a padok, legfeljebb a hátuk letörött s az ülésüket még keskenyebbre faragcsálták a gyerekek. A Grlinhuték háza is megvan, de nincs függöny az ablakon s a bolt ajtó üvegjén baklós sapkáju idegen fej integet az utcán menőknek. Az iskola is régi, a tanitólakás sem vál­tozott És mégis mintha minden más egészen más lenne! Valahol benn van a változás! És mindenütt benn van a változás. Az iskola farácsos ajtaját erős zuhanássá becsapja egy gyerek, azután hangos énekléssel végigszalad a folyosón s éneklő köszöntéssel belép az iskolába. — Adjon Isten jó reggelt, tanító ur! . — Jó reggelt 1 feleli a tanitó s tovább javítja a piros-fehér-zöld ke- , retü irkákat. A tanterem tele van gyerekekkel. A padsor egészen az ajtóig nyúlik s l _

Next

/
Thumbnails
Contents