Harangszó, 1917

1917-03-11 / 11. szám

1917. március 11.

HARANQSZO.

85.

A kötelesség* útja.

Elbeszélés. Irta: Kapi Béla.

Tizenhatodik fejezet.

Felhő a nap előtt.

• Folyt. 43.

Sárosy csakhamar észreveszi, hogy a lefegyverzési kisérlet meghiúsulása után az oláh párt minden erejével az ő megsemmisítésére tör. Egymásután kijátszották ütő kártyáikat, vájjon mit rejtegetnek még kezükben ?

Egy vasárnap délelőtt, éppen a nagyobb iskolásgyerekek külön énekórájára indult, hosszas cso- szogás és alázatos köhécselés után hosszú hajú, öreges ember lép szobájába.

— Dicsértessék . .

— Mindörökké! No bácsi, — mondja a tanító szeretettel, meg- jön-e az eső a héten ? Baj lesz, ha még egy hétig eltart a szárazság.

Az öreg ember megrázza vállára hulló ősz haját, mint mikor csillogó hó-pihe hull a megszáradt fa ágairól.

Semmi jót sem igér az idő, tanító ur. Mig nem felhőzik nap szállta után a nagy hegy, addig nem áztatja eső a száraz göröngyöt.

Egy kissé vár, majd midőn a tanító nem folytatja a beszélgetést, hirtelen megragadja a kezét s görcsös zokogással csókolni kezdi. A tanító visszabökken, de az öreg nem bocsátja el kezét.

— Mentsen meg tanító ur, ha Istent ismer, mentsen meg!. . .

— Kicsoda maga tulajdonképpen, kérdezi Sárosy, de már a következő pillanatban ráismer. Dombi István, ugy-e maga az öreg Dombi István, az unokája hozzám jár, múlt esztendő husvétján voltam maguknál. Ha jól emlékszem Somogyból vetődtek ide. Ahá, már tudom! Három holdas birtokuk van, tudom már, egy kissé sok az adósság! . .

Az öreg csak a fejével mondja a feleletet. Sunyian lecsapódó szemeiből záporként hull a könnye.

— Az az, tanító ur. Éppen a birtok miatt. Ezek az átkozottak úgy kinálgatták a kölcsön pénzt, mint ahogy cukrozott mandulával csalogatják a gyerekeket, most azután, hogy behálóztak, a torkomra teszik a kést. Ha nem fizetek holnaputánig!. . .

A végét elsírta. Csak éppen annyit lehetett szavaiból kihámozni: ' ...az unokák, ...a három tehén...

Sárosy László vigasztalóan teszi ! az öreg ember vállára a kezét.

— Ne búsuljon Dombi bátyám, nem adjuk nekik a maga birtokát. Magyar föld marad az a kis hant s magyar nóta mellett járhatják a barázdát. A jövő héten úgy is bemegyek a városba, akkor azután ezt is rendesen elintézem.

— Jaj, jaj, későn lesz az, drága tanító ur. Nem várhatunk jövő hétig, holnapután már megütik a dobot.. .

Könnyei megint megindultak. Kövér nagy cseppek csorogtak alá szemeiből s vékony barázdát mostak piszkos arcára. Sárosy elgondolkodva néz ki az ablakon s az ajkát rágva dobolgat az üvegen.

— Hopp, öreg, megvan!... mondja kis idő múlva. Rendben van minden! Van egy kis rám bízott pénzem, azt oda tudom adni. Vigye el a pénztároshoz s kérje meg, hogy a többivel várjanak a jövő hétig.

A záros fiókból elővesz 800 forintot. Éppen a múlt héten adta a főispán, mikor bevitte a régebben adott összegről az elszámolást, megdicsérte munkájáért és becsületes hűségéért.

— Itt van, tanító ur, mondta, 800 forint. Kisebb segélyeket is adhat olyanoknak, kik különös szorult helyzetben vannak.

Odaadta az egészet Dombi Istvánnak. Még csak Írást sem vett róla. Minek? Magyar ember csak bizhatik a magyarban ? Következő hétre magihoz rendelte az öreget, akkor majd az egész ügyet rendezik.

A főispánnál sokáig váratták. Valami bizottsági ülés volt s a vármegye vezető emberei csak lassan oszoltak szét. Mikor belépett az ajtón, a főispán hátratolta székét s kedvetlen arccal fordította feléje fejét.

— Megkapta a levelemet?... kérdezte, de szavaiból teljesen hiányzott a megszokott melegség.

— Semmitsém kaptam meg, mél- tóságos uram, feleli Sárosy. Hivatni tetszett talán.- Hát persze hivattam, — folytatja a főispán kedvetlen, türelmetlen hangon s szájába szorítva szivarját, sietve turkál az Íróasztala oldalán felhalmozott iratok között.

— Miért nem említette nekem, hogy magának adóssága van?

Sárosy arcát pirosra festi a fejébe tóduló vérhullám.

Azt hiszem, méltóságos uram, ez nem tartozik az ügyhöz. Az én privát bajom, ha adósságokkal kell

küzködnöm, de ez egyáltalában nem érinti sem tanítói, sem társadalmi mükösésemet.

A főispán a vállát vonogatja.

— Ahogy vesszük. Eladósodott ember mindenesetre kevesebb biztosítékot nyújt pénzkezelésnél, mint az anyagilag független ember.

Sárosy László szeme szikrát vet, de uralkodik magán és csendes hangon igy szól:

— Erre a nyilatkozatra valóban nem szolgáltam rá. Becsületesen sáfárkodtam a gondjaimra bízott pénzzel, el is számoltam róla, Írásaim Méltóságodnál vannak. Tessék betekinteni azokat.

A főispán int kezével.

— Hagyja, azt már lezártuk. Hanem arra nézve adjon felvilágosítást, hogy az utolsó 800 forintot mire fordította ?

— Egy szegény magyar embernek kölcsönöztem, mig a magyar takarékpénztárból meg nem kapja azt a pénzt, amivel az Astra kölcsönét kifizetheti.

— Nyirkutasi ember?...

— Igen, oda való.

— Talán emlékszik a nevére is ?

— Dombi István a neve.

— Helyes. Dombi István.

A főispán az egyik aktára feljegyzi a nevet. A ceruza járásából is leolvassa az ember: Dombi István.

Legyen szives erről az összegről egy kis nyugtát hozni. Bizonyára irás ellenében adta ki annak a szegény embernek.

— Természetesen, — mondta Sárosy s felindult lélekkel hagyta ott a főispáni hivatalt.

Két nap múlva sápadt arccal újra ott áll a nagy íróasztal előtt. Tekintete zavaros, arcvonásai feldúltak. Fakó árnyék húzódik fekete karikás szeme alá s ajka szélén idegesen meg-megrándul egy mély vágás. Hangja tompán hangzik, olyan élettelen, egyforma hangon, mint mikor régen kiszáradt, hosszú, vastag fadarabokat iitögetnek egymáshoz.

— Méltóságos uram, — dadogja, — nem értem... Az a hitvány, nyomorult letagadja, pedig én... Isten látja lelkemet! ..

A főispán hagyja evickélni. Arcán unott, megvető gőg húzódik át, amint aranykeretü szemüvegén keresztül arcul verő tekintettel végigméri.

— Szóval Dombi István letagadja, hogy 81)0 forintot kapott volna tanító úrtól ?