Harangszó, 1917

1917-02-11 / 7. szám

vadvirággal tele szedett szalma kalapja. Mikor odaérkezik elfojtott sírással mondja:

— Én nem kerestem a találkozást ! Nem is sejtettem, hogy erre felé jött ..

— De, Lonci kisasszony, szól közbe nyugalmát visszanyerve Sá- rosy, talán nincsen is mentegetőd- zésre oka. Hiszen senkise vette gyanúba, no meg kicsoda is tartaná bűnnek a mi találkozásunkat?...

A leány nem válaszolódé csillogó két szeme belekapcsolódik Sárosy szemébe.

Az érzi, hogy nyugalma elhagyja, de azért folytatja:

— Két ember találkozik az országúton, kezet fognak, azután tovább mennek . .

A leány megismétli a szót: — és tovább mennek!.. .

Sárosy hallatlanná teszi ezt a mélabus választ. Hirtelen fordulattal visszatér ahoz az első gondolathoz, mely lelkét elejétől fogva betölti:

Legfeljebb Vajda Iván mérnök ur tartja bűnnek a mi találkozásunkat.

Hirtelen vállat von s kényszerű nevetéssel teszi hozzá:

— . .. eh, az is mit törődik egy ilyen falusi paedagogussal ?. . .

A leány nem felel, csak mereven néz maga elé.

— Sétálni volt ?. . . Látom virágot szedett. . .

Lonci belemarkol a kalapjába s egyenként szétszórja a virágokat. Azután szorongó érzéssel lassan mondja:

— Szeretném tudni: mit gondol tulajdonképpen rólam ?

Sárosy szivéről már-már ajkára szalad a keserűség. Majdnem kemény szót mond, de azután hirtelen ur lesz maga fölött.

, — Jót gondolni udvariasság. Ldesapám mindig azt mondta: kötelesség ! Jogom se volna mást mondani.

— És oka se volna? . .

Sárosy László nem felel. A domboldalra függeszti tekintetét s hirtelen elragadtatással mondja:

— Nézze csak, milyen aranyos verőfényben fürdik a mi templomunk ! Viharmosta falai mintha márványból lennének s pókhálós ablakain oltári gyertyák fénye csillogna át. Mintha erősen zugó éneket hallanék, az Istenházában erősödő magyarok énekét! . .

A szemben levő templom tény1917. február 11.

HARANQSZÓ.

leg a tavaszi verőfényben ragyogva áll a domboldalon. A sötét, erdős háttérből élesen emelkedik ki, mintha nem is a régi, elfelejtett templom lenne, hanem egy megújult, erős, vihart biró templom.

A leány semmitsem felel. Arcán ugyanaz az alázatosság, szemében ugyanazon fájdalom.

— Hát jó! — mondja azután halkan, — találkoztunk az országúton és most elválunk. Isten áldjameg!

Sárosy némán leveszi a kalapját. Egyet gondol s néhány lépéssel feléje lép s bucsuzásra nyújtja kezét. A hangja egy kissé megremeg :

— Isten áldja meg, Lonci kisasszony !. . .

Már az erdőszélen fut a leány könnyű lába, mikor hirtelen visz- szafordul. Kezéből tölcsért formál a szája elé, úgy kiállja tompított, kissé vontatott hangon:

— Tudom, hogy most megvet, de majd eljön az idő, mikor sajnálni fog! . .

Karcsú alakját elnyelte a bozótos sűrűség. Ágak össze verődése, száraz avar zörgése sejteti, hogy merre vette útját.

Sárosy egy ideig vár, azután elindul. Kissé tétováz, azután hirtelen felvesz egy virágot s a tárcájába rejti. Óvatosan lépked, egyetlenegyre se lép rá, amit a leány keze hullatott a pázsitra. Az erdőszélen gondol egyet, visszafordul, marokra gyűjti a sok virágot, azután sietős léptekkel magával viszi. Felkapaszkodik a templom domboldalra s a templom lépcsőjét telehinti virággal. Oláh leány virágja a magyar templom lépcsőjén! . .

Este szótlanul ült az édesanyja mellett, éjjel pedig belétemette fejét a párnákba, hogy felcsukló zokogását elfojtsa. Másnap megint nyugodt volt az arca, csak lelke mélyén égett egy nagy-nagy kérdőjel. Mi volt ez?... Mitakar ez a lány?... Mit rejt magában ? . . Angyal-e, vagy ördög, boldogságot, vagy kárhozatot hoz magával ?. . .

Az erdei jelenet mint valami édes emlék suhant át lelkén. Egyébként újra kezdődött a nehéz harc. A Cassa Naationala úgy látszik megint kitisztázta magát a vádak alól, mert sokkal biztosabb erővel folytatta a küzdelmeit. A szónokok és izgatok újra megjelentek. A korcsmák megteltek s hangosra vált az egyébként csöndes piactér.

A vármegye leggazdagabb föl53

desura akkoriban hunyta le örök álomra szemét. Fia az egyetlen örökös, kinn él Párisban, verseny- istállót tart s dehogyis gondol arra. hogy az ősi földdel együtt kötelességeket is örökölt. A Cassa Nationalában szorgalmasan folyik a gyülésezés. ügy hallanni, hogy a pénzintézet szeretné megvenni a birtokot. De azt is mondják, hogy Grünhut meg Vajda Iván együtt akarja megszerezni az 1200 holdas szép birtokot.

Ä Cassa Nationala hivatalos emberei tüzet fújnak mérgükben. Végre is, ami sok, az sok! A Cassa Nationala nem jelent egyet Grünhuttal és Vajdával. Nem is az a feladata, hogy néhány ember anyagi érdekének szekerét tolja. De meg különben is miből veszik meg?

Sárosy csak fél füllel hallja mind ezt, de meghallja. Neki mindent hallani és látni kell. Azt azonban igazán kénytelen észrevenni, hogy az oláhok mindkét pártja milyen egész szívvel gyűlöli őt. Ablakai elé vasredőnyt csináltatott, mert nem győzte a sok livegeztetést. Azt is megszokta, hogy éjszaka ajtaján, ablakán dörömbölnek, fenyegető leveleket tesznek az ajtó hasitékába, kővel meghajigálják. Mindezt egyszerűen tudomásul veszi, ennek megfelelően beosztja életrendjét s rendületlenül teljesiti kötelességét.

Minap estefelé jegyzőéktől ment haza felé. Az utca végén kurjongató legények, egymásba kapaszkodva jöttek feléje. A lábuk dobogásán, meg az ide-oda hullámzó vonalon is meglátszik, hogy többet ittak kelleténél. Az utat szegélyző fa mellé húzódik, de ott is neki lökődik az egész sor. Kettő elszakad a láncból s a háta mögé kerül, de ő még előbb a ház falának támasztja hátát s maga elé tartja vasbotját. Az ordítozó legények lassan tovább tántorognak, de otthon hosszú hasítást talál a kabátja felső részén. Az egyik gazembernek kés volt a kezében. Nem is voltak részegek, pálinkát se láttak reggel óta!

Ekkor megtudta, hogy az élete sincs biztonságban! Az első pillanat döbbenetében azt mondta : eh ! bolond vagyok! . De azután megrázta a tejét: a kötelesség kötelesség ! Hogy időt, érőt, tehetséget, feláldozzunk érte, megszokott dolog !. . . Azt is meg kell tanulni, hogy a kötelesség drágább az életnél is ! . . Folytatják