Harangszó, 1917

1917-12-09 / 33. szám

170.

HARANQSZÓ.

1917. december 9.

igazságos Isten !. . . mondja kitörő haraggal az édesanya, összezúzza, lemorzsolja, eltapossa ezeket a cudarokat s megmutatja mindenkinek a te igazságodat. Majd megtanulják, hogy nem lehet büntetlenül eltapodni a szegény, becsületes embert 1,.. Várj csak, várj, szegény, édes fiam 1. ..

A végsőkig feszitett idegzet nem győzi önuralommal. A fáradt teste, mintha derékban ketté törne, erőtlenül roskadt össze s a hőslelkü édesanya bosszúra hivő szava belefullad a fojtott zokogásba.

Az én fiamat bántják! . . Téged, egyetlen jő fiam! . . Mert az életerődet, a lelked tüzét osztogatod közöttük. . . Mert felemelted a veszendő magyarok ügyét s nem adtad a magyar földet oláhok prédájául!. . . Édes, édes jó fiam te! . .

Sárosy László gyorsabban megnyugszik. Maga mellé ülteti az édesanyát s addig beszél neki, mig meg nem győzi, hogy tulajdonképpen nincsen is itt olyan nagy baj. Majd el- csöndesednek ezek a mesterségesen felvet hullámok, azután minden visszatér a régi mederbe. Jó is volt ez a rettenetes komédia, legalább lehullt az emberekről az álarc Most igazán nyilvánvalóvá, lett, mi lakik az emberekben. Kedvesség mögött gyűlölet, mosolygás mögött gyilkos szenvedély. Ezt jó volt meglátni, majd a jövőben e szerint fognak ők is élni.

Már már megnyugodott szegény asszony, de délelőtt újra kezdődött az egész história. Gyerekek szaladtak a tanitólak elé, sárgolyókkal dobálták, trágyalét öntöttek be az ablakon, gunydalokat énekeltek, éktelenül szidalmazták a tanítót.

Látod anyám, — mondja fásult arccal Sárosy, — mind oláh, egyetlenegy magyar sincs köztük.

— A Qrünhut bérli őket.

— Este is csak az oláhok komisz- kodtak. A mieink védelmeztek.

— Nincsen is köztük egy se, aki elhigye, amivel vádolnak téged, édes fiam.

Lassanként tisztában látják a helyzetet s észreveszik, hogy tervszerűen csinált emberhajszáról van szó. Ez a tudat visszaadja Sárosy László önbizalmát és lelki nyugalmát. Érzi, hogy ki kell tartania, mert ha most elhagyja helyét, akkor önmaga mondta ki saját maga felett az ítéletet s akkor nemcsak önmagát, de a magyar-: ság ügyét is örökre elveszítette

Két-három este még megújult a hangos lárma, azután beleuntak a fclbujtogatott emberek, vagy pedig

Qrünhut elégelte meg a sok pálinka osztagatást. Sárosy folytatta a tanítást, járt-kelt a faluban, csak éppen a gazdaköri előadásokat nem tartotta meg.

Egy verőfényes tavaszi nap déle- lötjén töfögő gépkocsi állt meg a nyirkutasi iskola előtt. A leszálló három ur közül az egyiket, Tömböly Pistát már ismerjük. A másik a főispán titkára, a harmadik pedig egy híres fiatal ügyvéd. A kis társaság hosszan tanácskozik Sárosy Lászlóval, azután vele együtt nekiindul a falunak s a kicsödülő falusiak nagy ámulatára bemegy a Qrünhut uraság lakásába.

Qrünhut lassanként legyőzi zavarát s az ebéd'őbe tessékeli az urakat.

— Tessék, tessék nagyságos urak helyet foglalni s mondják meg: miért ér engem ez a nagy szerencse ?. .

— Hivatalos ügyben jövünk, — feleli szárazon az ügyvéd.

— Hozzám?. . . csodálkozik Qrünhut. Ugyan milyen hivatalos ügyben?

— Sárosy tanitó űr ügyében, feleli az ügyvéd. Kérem, Qrünhut ur, legyen olyan szives, feleljen néhány kérdésre.

Qrünhut idegesen fészkelődik helyén, de minden erejével fenntartja nyugalmát.-- Mi közöm a tanitó úrhoz, vagy az ő ügyéhez ? Mit tudok az ő ügyeiről ? . kérdezi szemtelen hangon.

Az ügyvéd keményen szeme közé néz s hidegen válaszol.

— Természetesen csak olyan ügyekről lehet szó, melyekről van tudomása. Nyugodt lehet, hogy más ügyekkel nem zavarjuk s szükségtelenül nem hosszabbítjuk meg itt tartózkodásunk idejét.

— Kérem, kérem, — dadogja Qrünhut, — hisz én örömmel állok rendelkezésükre.

— Tehát kérem, — folytatja az ügyvéd, — igaz-e, hogy önnek Sárosy László tanitó ur tartozott?

— Igen, éveken át tartozott, feleli Qrünhut.

— Igaz-e, hogy tartozását nem régen lefizette ?

— Igen, igen.

— Meg tudná-e mondani, hogy a lefizetés pontosan mikor történt ? . .

Qrünhut néhány pillanatig hallgat, azután csodálkozva szétcsapja a kezeit.

— Bah! Hogyan tudnám? Valahol biztosan feljegyeztem, de igy fejből hogy tudnám. Ha utána keresgélek, de lehet, hogy nem is Írtam fel, végtére is nekem sok dolgom van, az üzlet, a gyár, a földbirtok...

— De igen, feljegyezte, sőt írást is adott róla, — szól hirtelen közbe a főispáni titkár. Itt van a főispánhoz írott levele, mely szerint a levél kelte előtt három nappal, tehát május 20-án fizette le.

— Lehet, lehet, — dadogja Qrünhut, — ha Írtam, akkor bizonyára igy is van

— No nem egészen bizonyos. Mert ezzel szemben a tanitó ur azt mondja, hogy ő néhány hónappal előbb fizette le.

Qrünhut kényszeredetten elneveti magát — Most, vagy két hónappal előbb, hát nem mindegy? Az a fontos, hogy lefizette! . . Na nem?. . .

— Nem ! mondja a főispáni titkár. Nekünk éppen a dátum fontos. És pedig annyira fontos, hogy arra kell kérnem, nézzen azonnal utána és állapítsa meg, hogy mikor történt az adósság lefizetése.

— Qrünhut arcáról letükröződik nagy zavara.

— Most rögtön ?.. . kérdezi dadogva.

— Igen, rögtön.

— És ha nem tudom megállapítani? Ha nem emlékszem? .

— Majd kényszerítem rá! — szól közbe erélyes hangon Sárosy, ki eddig némán hallgatta a beszélgetést. Ott van az irodában a számadáskönyve, abba bejegyezte. Nézze meg abban ! .

Qrünhut ijedt mozdulatot tesz kezével, azután figyelmesen végignézi az urakat, vájjon nem követelik-e a számadáskönyvét.

Az ügyvéd felkel. — Nézzük meg a számadáskönyvben Az a legbiztosabb.

Qrünhut arca elsápad. — Ne fáradjanak az urak, már emlékszem. Nem most, hanem néhány hónappal ezelőtt fizette le a tanitó ur az adósságát.

— Rendben van, — feleli az ügyvéd. Kérünk erről egy kis Írást.

Qrünhut rosszul leplezett ijedelmét felháborodásba rejti. Miért adjon Írást ? Mi köze neki az egész dologhoz? És másnak is mi köze az ő és a tanitó ügyéhez ? Mit zaklatják őt ezzel a dologgal ?

Az ügyvéd intésre emelt keze megállítja a hiábavaló szóhalmozásban.

— Csak azért követeljük az Írást, nehogy még egyszer valótlanságot írhasson!

Orünhut elképedve néz maga elé, azután szó nélkül feláll az asztaltól, papirost keres s ir rá néhány sort.

— Tessék, — mondja — s odaadja az írást.