Harangszó, 1917
1917-11-11 / 29. szám
236. HARANOSZÓ. 1917. november 11. gyermekfájdalommal mondta: nekem nincsen apukám, Mancika, mint teneked. Az én apukám nem tud hazajönni, ott lakik a temetőben. Láttad azt a virágos sirt, koszorús keresztet, ott lakik az én apukám, azt mondta anyám. Mire idejutottak, én észrevétlen odább is álltam, hogy a szememben levő, áruló könnycseppet meg ne lássák a kedves cseppségek. Mentem, hajtott előre az a bánatosan rezgő gyermekhang: nekem nincsen apukám. Csak a Lidikétől hallottam ezt, mégis úgy tetszett, mintha minden utcaajtóban kidugná fejét egy apró gyermek és mondaná: nekem nincsen apukáin. Mért nincsen? mert meghalt a háborúban. Meghalt ezért a földért, amelyen az ő gyermekének bölcsője ringott. Most szőke ftirtü gyermekének megmaradt a lekváros kenyere, de nincsen ádesapja! Nem is ekkor volt, jóval későbben, mikor a temetőben járva újból is a Lidiké fájdalmasan csengő gyermek panasza ujult meg fülemben. Talán azért, hogy a világot vezető s még mindig újabb vérre szomjazó hatalmasságok előtt Londonban, Wesingtonban, Párisban ezeket az apát veszített gyermekeket jelentettem meg gondolatban, vagy talán csak azért, mert a Limert lelkiismeretét fogva tartja Isten igéje, Jézus Krisztusnak evangéli- oma. A bűnök bocsánata, az embernek igazsága, mellyel Isten előtt megállhat, Krisztus érdeméért van. Megszabadul a római igától, de azért, mert Krisztusnak szolgájává és megváltottjává lett. Tévesen értelmeznénk a reformációt, félre magyaráznánk Luther jellemét, ha figyelmen kívül hagynánk, hogy a keresztyén vallásban s Luther életében is a szent Isten lép viszonyba a bűnös emberrel, és bűnös ember csak azért maradhat meg, mert Jézus Krisztus megváltói érdeme eltörli a bűnt. Mikor a Szentirás megtanította Luthert arra, hogy Jézus teljesen megváltja az embert, hogy Jézus mellett más intézkedésekre és intézményekre szügség nincsen, magától tudva volt, hogy a római egyházat vagy meg kell győzni Jézus megváltói erejének teljességéről és rá kell bírni arra, hogy minden más állítólag üdvösség szerző eszközt és eljárást félredobjon, vagy pedig harcra és hátrálásra kell kényszedike édesapjának sírja előtt ekkor épen egy fekete ruhás nő zokogott, az árva kis Lidiké özvegy édesanyja ! Újból is azt mondta, amit már annyiszor mondott az ő urát elfelejteni nem lehet, arra szenteli életét, hogy sírját gondozza, gyermekét nevelje. Arról a sirhalomról a nyiló virágnak elfogyni nem szabad, körűié nem verhet tanyát a gyom, a gaz, felporhanyitja, felfrissíti mellette a földet. Milyen sokszor láttam azután is napszálltakor egyik kezében öntözőkannával, másik kezében kis gyermekével a temetői utón, mikor „mentek édes apjukhoz.“ Kérdeztem magamtól, milyen nagy a női lélek mélysége, szere- tete, hűsége, mely évek során át igy tud ragaszkodni a hamvakhoz is, a sirgöröngyhöz is. Van-e ennek a hűségnek párja a világon ? Kerül minden örömöt, arcáról száműzi örökre a mosolyt, évek múltán is fekete ruhája jelenti a nem múló gyászt, a nem szűnő fájdalmat. Amikor egyszer újból is a temetőbe vezetett utam, meglepett, hogy az ifjú Nádas József sírján nincsen frissen nyiló virág, mint eddig, hogy a régen felporhanyitott sir- környéken itt-ott kandikáló fű és gaz csirák ütötték fel fejüket, mintha riteni. Luther maga ismételten bevallja, hogy másként nem csele- kedhetik. Isten kényszeríti őt a reformáció munkájára. Ő maga csak gyenge eszköz. Könnyen csügged és sok aggodalmakon megy keresztül. A nehéz órákban bátorsága és ereje mindenkor az Ur. Erre a bátorságra és erőre nagy szüksége volt. Luthert a rendkívül szigorú családi és iskolai nevelés inkább bátortalanná tette, s bizonyára a kolostori esztendők sem voltak alkalmasak arra, hogy önérzetét fokozzák és megadják neki azt a bátor, önérzetes fellépést, azt a hajthatatlanságot rettenthet- lenséget, amely eszünkbe jut, ha Luther jellemére gondolunk. Ezek a tulajdonságok tényleg megvoltak Lutherban. Méltán marad felejthetetlen az a bátorság, amellyel Luther Wormsba megy, ha annyi ördög is lenne a városban, mint zsindely a háztetőkön; az a hajthatat- lanság, mellyel, pápával és császárral szembehelyezkedve, tanai mellett megáll és semmit vissza nem von, az a rettenthetetlenség, melykérdezték volna: szabad-e már előjönnünk? Két évig vártunk, két évig visszaüztek minket, jöhetünk-e már? Jöhettek. Még néhány hét s Nádas József sirja táját felverte a gyom, mint azét a drótostótét, akit hazátlan vándorlásában itt ért utol a halál s nem messze van odább eltemetve. Az eddig leggondozottabb sir a legelhanyagoltabb lett. Az égető nap heve az utolsó nyiló virágokat is elperzselte rajta. Alig három hét alatt honnét lett a nagy változás? Beteg-e a kéz, mely ápolta, öntözte a kedves sir virágait ? Néhány nap alatt a vén hársfa alatt kaptam meg a választ a néma kérdésre, ahol Lidiké azzal fogadott: bácsika nekem is van ám már apukáin, mint a Szabó Mancikának, hozott alvó babát és cukrot sokat. Bizony. . .! Édes kicsi göndör fürtü, kékszemü lelkem, azért te azt az édes apát, aki ott a temetőben átlőtt mellel nyugoszik, akinek a sírjához első lépéseid vezettek, soha el ne feledd! Legyen, aki friss virágot ültessen a sírjára, hősi porai fölé. . .! FÁBIÁN IMRE. Adakozzunk i Haranaszn tsrjesztísín! lyel végig vívja a nagy harcot egyházzal, birodalommal, a reá hivatkozó fellázadt parasztokkal, kegyetlen urakkal, a reformáció hívei közt támadt rajongókkal és túlzókkal. De ezeket a tulajdonságokat csak a maguk helyén és idején tapasztaljuk nála. Egyébként természeténél fogva nemcsak kíméletes és gyengéd, hanem, bármily különösen hangozzék is, bátortalan és csüggeteg volt. Ellenségeinek is készségesen megbocsátott, s még a legizzóbb küzdelemben is, mikor írásai felgerjedt haragra engednének következtetni, gyermeteg lélekkel tud örülni, tréfálni, társalogni. (Folytatjuk.) A hátralékos előfizetési dijak beküldését tisztelettel kérjük, hogy a nyomdával szemben vállalt kötelezettségeinknek eleget tehessünk. Kérjük egyúttal egyetlen magyar evang. néplapunknak a hitrokonok között való ismertetését és terjesztését. Adja át a lapot másoknak is elolvasás végett.
