Harangszó, 1917

1917-10-21 / 27. szám

212

haranoszö

1917 október 21.

Sy érmékéi lág.

Piros o 1 m á k.

Irta; Csite Károly.

Gergő bácsi udvarán állt egy öreg terebélyes almafa, ritka szép pirossávos boralmák termettek rajta. Az utcán játszó gyermekek már ä nyár közepén kíváncsian lesegettek be Cergő bácsi udvarába, ugyanis akkor már érésnek indult az öreg fa gyű- | mölcse s nagyot koppanva hullt le a fáról egy-egy gyermekszivet csábítgató szép piros alma.

Gergő bácsi mosolyogva nézte szobája ablakán keresztül a sóvárgó gyermekarcokat s aztán nemcsak a lehullt almákat osztotta el közöttük, hanem a fáról is szedegetett számukra.

S ilyenkép a fa minden termését elajándékozta.

Egyik nyári délutáni napon meglátta Gergő bácsi, hogy két nagyobbacska fiú lesekedik be a deszka hasadékon a fa alá.-— No, próbát teszek a lurkókkal, megérdemlik-e, ha kapnak almát? — gondolta magában Gergő bácsi mosolyogva s aztán kiszólt a fiukhoz :

— Gyerekek melyitek hoz nekem a boltból egy pakli dohányt?

Gyuri a fürgébb fiú azonnal szol- | gálatra készen ugrott Gergő bácsi elé, mig ellenben a lusta természetű Ferkó még akkor is a sok Szép piros almát bámulta. Hanem mikor azt látta, hogy Gyuri iramodik a szövetkezeti bolt irányába, ő is utána rohant, sőt el is kerülte Gyurit s elsőbbnek lépett be a boltba.

— Kérek egy pakli dohányt! — mondta hangosan hadarva a szavakat.

— Tessék, fiam ! . . S hol az ára? — kérdezte a kereskedő.

— Itt hozza, ni, a Bence Gyuri, mondta a ravasz Ferkó s iramodott vissza a dohánnyal. Mire Gymi utó! érte, Gergő bácsi“ már három pirös almát nyomott jutalmul Ferkó kezébe, hogy osztozzék meg rajtuk Gyurival atyafiságosan.

Ferkó önző szivével úgy értelmezte az atyafiságos osztozást, hogy három alma közül kettőt megtartott magának s csakis egyet, a legkisebbiket adta Gyurinak.

— Másiknak a fele is nekem jár,

vágd ketté s add ide! - mondta

Gyuri.

— Hohó, én hoztam ä dohányt, tehát nekem több jár! — mondta Ferkó.

— be én adtam érte a pénzt. Adj csak ide rögtön még fél almát! — követelte Gyuri a jogos részét s a

I vitatkozásnak birkózás lett a vége. I

Össze verekedtek a gyermekek. Addig- addig hozakodtak, civakodtak, mígnem mindkettőjük kezéből kihullt az alma a földre. Közeliikben az árokparton tiirkált á Cserék süldője, mely ! ámint meglátta a földön guruló almákat, egymásután mind a hármat eltüntette a napvilágról.

A civakodó gyermekek is észre | vették az almájuk elvesztél. Nosza most eleresztették egymást s a süldőt vették ii/.őbe, de csakis Cserék utca- ajtójáig üldözhették céltalanul, mert j ott már a Cserné asszony nylrág seprűje várta őket, rtent is épen barátságosan.

Elszontyolodva s némi szégyenkezéssel mentek vissza a gyermekek Gergő bácsi utca kerítéséig, s nem mentek hiába, mert Gergő bácsi ismét kijött hozzájuk :

— No gyermekek, megosztoztatok igazságosan? — kérdezte tőlük rejtett mosollyal. Az ablakon át megleste ugyanis a gyermekek dvakodását és bünhődését.

A fiuk fülig pirultak s Ferkó hebegve mondta:

— Leejtettem az almákat a földre s megette őket a Cser néni disznója 1

— Micsoda?! Hát csak úgy tudtatok vigyázni rá, akárcsak az oktondi, veszekedő emberek az örökségükre!?... No de nem kívánom károtokat, nesz- tek ismét három alma. Meglátom

T :.

1

sa meg esedezesemet, segítsen meg nehéz állapotomban“.

Azonban sem ezekre, sem pedig Melachtonnak Lutherné érdekében 1548. szeptember 3-án szintén a dán Királyhoz irt levelére nem jött semmiféle válasz. Így a szegény asz- szony kénytelen volt kosztos diákok tartásával tengetni életét.

1552-ben azonban Vittenbergben nagy himlő-járvány ütött ki, amely miatt az egyetemet ideiglenesen Torgauba helyezték át. Bora Katalin is elhatározta, hogy oda költözik, mert az egyetem nélküli városban — kosztosaitól elesvén — nem tarthatta volna fen magát. Meg aztán gyermekeit is féltette a dühöngő betegségtől. De útközben komoly baleset történt vele. A lovak megbokrosodtak s a kocsit, melyen gyermekeivel utazott, elragadták és egy meglehetős mély tó szélére sodorták. Katalin, hogy magát és gyermekeit megmentse, kiugrott a kocsiból, ámde oly szerencsétlenül, hogy a vizbe esett s a hullámok összecsaptak fölötte. Kimentették ugyan, de őszi hideg idő lévén,

annyira attazott, hogy Torgauban menten ágynak esett. Folytonos láz és gyötrő kínok közt vergődött négy hónapon keresztül. Nem is kelt fel többé. Mint férje, Ő Is idegenben halt meg 1550. december 20-án, 54-ik életévében.

Utolsó óráiban sem vesztette el hitét és bizodalmát az Úrban ; szüntelen imádkozott s egyre csak férje után vágyakozott az örökkévalóságba. Végszavai ezek voltak: „Úgy csüngök az én Uram Jézusomon, aki engemet megváltott, mint a bojtorján a ruhán.“

Földi maradványait a torgaui főtemplomban helyezték örök nyugalomra. Temetésére kivonult az egész város, az egyetem minden tanárával és hallgatójával, hogy elkísérjék utolsó útjára Luther özvegyét s hogy megjelenésükkel kifejezzék iránta tiszteletüket. Az egyetem rektora, Eber Pál, a következő • nyomatott falragaszon hívta fel az ifjúságot a megjelenésre: „Jelenjék meg az ifjúság az elhunytnak Várutcai lakásán, hogy a végtisztességet megadja neki s ezzel, kifejezze

az özvegy nagy erényei iránti be- cstilését, a gyermekek gyászában való osztözását s hogy még emlékezik a nagy reformátor világot átalakító inunkájára. Rebegje el egyúttal imáját azért is, hogy az az ügy, amelyet Luther megkezdett, el ne bukjék, hanem inkább nyomról-nyomra diadalmaskodjék az egész világon.“

S az édesanyjuk halálán kesergő gyermekek, fájó jajszavába beleolvad a résztvevő gyásznép hangos zokogása. Ügy hogy alig lehet miatta a gyászbeszédet tartó Eber 1 Pálnak szavait hallani. Magán a szónokon is meglátszik az erős iheg- indultság. Remeg a hangja s a gyermekek fájdalmának és ,a sok-sok könnyben úszó, kisírt ^szemeknek láttára alig tudja ő is visszatartani előtörni akaró könnyeit. Majd száz meg száz szívből, ezer meg ezer ajakról száll Ég felé a fohász, hogy az a szent ügy, melyet a nagy reformátor megindított s melyhez a ( megboldogult oldalán mindenkor új erőt és kitartást merített, szálljon szent örökség gyanánt nemzedékről