Harangszó, 1917

1917-10-07 / 26. szám

1917 október 7.

HARANQSZO

205.

Hányán vannak, kik. mint a költő, megállnak ina „a kedves sírjánál.“ Hányán, kik így t'elsóhajtanak:

A kidőlt fában őrlő szú lakik A honfi honfira vádaskodik . . .

Czipott Géza.

Tudjuk-e, mennyi áldást köszönhetünk a reformációnak és mivel kell ezért kimutatni hálánkat ?

Tovább megyünk. . .

A sugár kialszik, a virág elvirit,

Elhalkul a szivünk, rövid az élet itt,

Csak azt keressük fűit, hogy boldogok lejgyünk.

Úgyis tovább megyünk — úgyis tovább /megyünk . . ■

Elillan a tavasz, elszál az ifjúság,

Sárguló levelet hullat a lombos ág,

S ha mégis itt-olt tán nyílt még virág nélkülük;

Szedjük le gondosan — úgyis tovább melgyünk . . .

fogadjuk melegen — az élet jót ha ád : Ha kezet nyut felénk rokon, testvér, barát, Megnyugszik a szivünk ha . jókkal — jók

lleszünk :

Szeressünk lelkesen — úgyis tovább melgyünk . . .

Szivünk megérzi már, hogy véget ér a nyár, S bár meg-meg fii rüszt még egy vissza tért

[sugár,

tlaj’, de az a sugár csak játszik már veIlünk!

Közéig az alkonyat — aztán tovább mefgyünk . . .

Tóthné MUNKÁCSY ELEONÓRA.

betegség után Luther kívánságára, hogy szállítsák haza, mert övéi közt szeretne meghalni: a választó- fejedelem kiadta a wittenbergi vár- parancsnoknak a rendeletet, hogy Lnthernét értesítse a szoluorú esetről s készítse elő a legrosszabra.

Katalin a lesújtó hir vétele után azonnal eléje sietett férjének. Hazaérve pedig a legnagyobb gonddal és szeretettel ápolta. Éjt-napot ágyánál töltött. S a nagy szeretet, az önfeláldozó és hű ápolás meg is hozta gyümölcsét: Luther fölgyógyult. De a fáradhatatlan léleknek megint nem volt otthonmaradása. Talán, mert maga is érezte, hogy kevés idő ál! már rendelkezésére . s azért akarta minden idejét annak a szent ügynek szentelni, amelyre Istentől elhivatott. Felesége marasztalta ; gyöngéd zsémbeléssel igye- ' kezett tartóztatni; kérte,'hogy óvja egészségét, kímélje magát. Mind hiába.

Nehéz napok emlékeiből.

Ina: Biró László.

A messze kékeié havasok ormán már leesett az első hó.

Lent a völgyben még virítottak a mosolygó őszi virágok, bár reggelenként már könnyű köd ülte meg a rétet s a fűszálakon, mint ezernyi apró ezüst szemecskék úgy csillogott a reggeli harmat.

Szeptember vége felé járt már az idő. Szomorú, néma elhagyatottság borult a kis csángó falura. Az utcákon alig lehetett látni egy-két öreg embert, vagy asszonyt, mert a fiata- labbja mind elmenekült azon a szomorú augusztusi éjszakán, amikor hírül jött, hogy a Tömösi szoroson betörtek az oláh hordák, akik már két év óta ijjeszgették folyton a szegény falusi magyarokat ingatag magatartásukkal. Istenem, milyen rettenetes éjszaka is volt az, még reágondolni is nehéz, mint egy nyomasztó, kínos, rossz álomra. Az emberek nyugodtan aludtak ágyaikban, talán éppen arról álmodtak gyönyörűségesen szép álmokat, hogy elmúlt a vérzivatar, hazajöttek a két év előtt elment katona- sipkás, fölbokrctázott fiúk apák és testvérek. A méla hold is olyan kedvesen mosolygott fönn az égen. mint egy kis nevetős gyermekarc. Csak a Nagykőhavas volt bánatos és szomorú. Komoran, egyhangúan nézett alá a völgyben elterülő szép kis magyar községekre, mintha csak mondotta volna : meneküljetek ti szegény megfáradt, megterhelt emberek, vigyétek el innen legalább megkínzott életeteket oda, ahol még boldogabb a vidék, mert a ti határaitokon már leskelődrek a martalócok, ott már villog a gyilkos oláh szurony, hogy elvegyék az ősi földet, ezt a szép magyar földet, amelyet már annyiszor öntözött a ti apáitoknak piros, meleg vére. Meneküljetek hát! Óh bizonyára igy szólott volna az emberekhez az öreg Nagykőhavas, ha ajkai nem lettek volna némák és csu- kottak, ha nem lettek volna szótlanságra teremtve.

S abban a másnap reggeli rémes zűrzavarban, hogy kapkodott mindenki, mintha csak minden ember elvesztette volna a fejét. A tiszteletes úr is alig tudta a megfélemlett lelkekben a bátorságot fenlartani. Pedig milyen szépen beszélt azon a reggelen a templomban, hogy bátorította a népeket, hogy ne féljenek, mert ha most itt is kell hagyni az ősi földet, ahová

annyi sok szép emlék, annyi sok szép álom fűz bennünket: A Seregeknek Ura velünk van, Jákóbnak Istene a mi várunk ! ö szállítja lé a hadakat mind a földnek határáig; eltöri az ívet és elrontja a kopját és a szekereket tűzzel emészti meg ez mondván : Szűnjetek meg és ismerjétek meg, hogy én vagyok az Isten, ki felma- gasztaltatom a pogán-yok között és felmagasztaltatom az egész földön. Bátorította az embereket, hogy hős katonáink majd visszaszerzik ezeket a kedves falvakat nekünk újra Bs a sok száz és száz ember ajkáról milyen sírva szállt akkor az ének a templomban utoljára az egek Urához:

Erős vár a mi Istenünk,

Jó fegyverünk és paj/.Mink ;

Ha ő velünk, ki ellenünk ?

Az Úr a mi oltalmunk.

Az ös el enség Most is üldöz még,

Nagy a serege,

Csalárdság fegyvere.

Nincs ilyen több a földön.

Az volt az utolsó istentisztelet. Azóta üres, árva. elhagyatott a templom. Nem jár már oda egv lélek i sem, nincs aki vigasztaljon Nincsen ! itthon, aki olyan sokszor hirdette j ott az Isten igéjét. Az oláh katonák ! is egészen kirabolták. Elvitték a szép i arany poharakat, amelyekből pedig ! még nem is olyan régen, olyan áj- ; tatosan vette a falu népe új kenyérre ! az Úr szent vacsoráját. . . j Ezekről a szomorú dolgokról gon- i dolkozik özv. Istók Borcsa Andrasné j egyszerű, szegényes, de tiszta, rendes kis szobájában. Az ő utcájában csak j ő maradt egyedül itthon. A többiek i mind elmenekültek. De neki már nin- i csen mit féltenie. Két szép derék fia több mint egy éve már, hogy ott veszett Qaliciánák szomorú földjén Meghalt mindakettő nagyurasan, rangosán a királyért és a hazáért, mint ahogy a jó magyar huszárokhoz illik. Ö egyedül, minden támasz nélkül maradt, mint a megtépett öreg fa, de azért nem panaszkodik, nem zúgolódik, hiszen az Úr adta őket, az Úr vette el is, az ő neve pedig legyen mindig áldott. Ezerszer meg- könyezte, ezerszer megsiratta már őket, de zúgolódásra még sohasem nyitotta ajkát.

Most is az fáj leginkább néki, hogy nem mehet el még az Úr házába sem dicsérni őt a véghetetlent. az örökké jót, mert az oláh katonák még azt is megtiltották. Az este magányos csöndjét tehát arra használja fel, hogy előveszi otthon a vigasztalások könyvét, az aranyszegélyes kopott bibliát és