Harangszó, 1917

1917-09-23 / 25. szám

1917. szeptember 23.

HARANQSZÓ.

195.

R cseretestvérek.

(Háborús eset két képben).

Irta: Fenyves Ede.

2. kép.

Folytatás.

Szibériában az Ob folyó partján orosz falu széles utcája. Egy fából épült jó külsejű parasztház, előtte szép fenyőcsoport. A ház előtt vastag fenyőtörzs rajta öreg, szakállas orosz parasztok és öregasszonyok üldögélnek. A fenyőcsoport alatt a fiatalság harmonika hangja mellett mulatozik. Oldalt magyar foglyok csoportja; ajkukon bánatosan szól a bús magyar nóta. Az oroszok szinte templomi áhítattal hallgatják. Vasárnap delesti idő van, a nap alkony felé hanyatlik. A csendes, tiszta légen át, elhaló hangon messze száll, hogy: Megbünhödte már e nép a múltat s jövendőt! A magyarok csoportja nemsokára szétoszlik, az egyik fogoly a ház felé tart. Még oda sem ér, mikor egy mankóra támaszkodó, féllábu orosz eléje biceg és egy lapot nyújt feléje.

Nikolaj Karcsmarov: Itt van Lajos, levél Magyarországból, a posta épen most hozta.

Mohos Lajos (nézi forgatja a lapot, nem érti rajta az írást, mert németül van): De hát ki olvasná el

agyongyötört, ki már-már megadja magát a szomjan-halás iszonyú gondolatának, egyszerre csak üdítő' vizet pillant meg s nem olthatja vele mégsem szomjúságát. Ők is szomjaztak az élet örömei, a boldogság után; s mikor már-már beletörődtek abba a gondolatba, hogy számukra az életben virág többé nem fakad s madárdal nem hangzik, — egyszerre csak mintha valami balzsamos tavaszi szellő legyintené meg arcukat, mintha édes, örömöt hirdető hangok ütnék meg füleiket: szívük megdobban a vágytól, keblük reménnyel telik meg, hogy az ő szabadságukat, az ő boldogságukat jelenti az. De jaj e reményük is megtörik hozzátartozóiknak makacsságán és ósdi felfogásán.

Csoda-e, ha ily körülmények után nem riadnak vissza attól sem, hogy önmaguk tegyék meg a döntő lépést. Luthernek Írnak. Fölfejtik ellőtte siralmas állapotukat, elpanaszolják, hogy akaratuk ellenére tartják őket kolostorban s kényszerítik azokra a vallási ájtatossági gyakorlatokra,

nekem, volna-e itt valaki, aki németül ért?

Nikolaj: Máj elolvassa Jusszupov, a tatár kereskedő, Sokáig szolgált a Volga mentén egy német uraságnál, jól megtanult ott németül.

Katerina (Nikolaj felesége): Menjünk, siessünk Lajos, én is veled megyek, keressük fel Jusszupovot a saját házánál. (Sietve elindulnak.) De úgy látom, Jusszupov maga is épen erre felé tart és milyen gyors iramban közeledik. (Megállnak és bevárják Jusszupovot, aki lelkendezve jön és egy ujságlapot lobogtat magasan kezében).

Jusszupov (kiabálva): Emberek,

emberek! Nagy újság, csudálatos, meglepő hir! Cár atyuska nincsen, atyuska nem uralkodik többé! Saját katonái kényszeritették lemondásra s ő vonakodás nélkül elhagyta a trónt és most őrizet alatt van, mint a rabi

(A szinte megriadt nép mind Jusszupov körül seregük; a múló, csodálkozó arcokkal várják a továbbiakat. A fiatalság vigadozása is elhallgat. Öregek, ifjak mind szájtátva hallgatják, amint Jusszupov az újság híreit hangosan olvassa.)

Nikolaj (miután Jusszupov az olvasással végzett): Rósz hir, végzetes esemény. Nagy baj lesz még ebből. Atyuska nagy és hatalmas, keze hosz- szu, messzire elér. Ki kormányozza

amelyektől testük-lelkük irtózik. Segítségért könyörögnek, különben elpusztulnak a zárda nyomasztó levegőjében.

Lutherhez pedig nem hiába fordultak. Azonnal értesítette őket, hogy kész rajtuk segíteni. S megbízta egyik barátját és buzgó követőjét Koppe Lénárdot, hogy szabadítsa ki a megváltás után áhítozó apácákat.

Koppe néhányad magával 1523. ápr. 4-én, husvét előestéjén, megjelent a zárda falai előtt. Az apácák már várták őket. Adott jelre Bora Katalin cellájának északi ablakán át lejutottak az udvarra, majd Koppe és társai segítségével átmásztak a kőfalakon. Amikor tehát a keresztyén világ a Krisztus halottaiból való feltámadásának megünneplésére készült, ugyanakkor kilenc élve eltemetett nemes kisasszony a saját feltámadásán munkálkodott. S amikor másnáp, husvét reggelén, a harangok ércnyelve és a hívők szívből fakadó éneke fenszárnyaló hangon hirdette: feltámadott; ugyanakkor kilenc fiatal leány halk,

most a nagy és szent birodalmat? Mi lesz mivelünk? Ki vigyáz ezentúl a szegény jobbágyak életére? Ki ád kenyeret, ha megszükül a termés és barmot, ha a ragály mind elvitte? Oh Atyuska jó és könyörülő az ő népe iránt.

Jusszupov: Nem kell búsulni emberek, atyuska helyett van már uj kormány. Nem gőgös lelketlen urakból ; kik most a kormányon vannak, mind egytől egyig a népnek igaz barátai. Kenyeret is, földet is adnak a szegénynek. Szót is engednek mindenkinek az ország kormányzásában és mindenek előtt békét teremtenek az ország és a nép boldogságára.

Mind : Oh béke, béke 1 Ez kell immár a szegény népnek!

Nikolaj: Békét is csak cár Atyuska adhat. Lám a japáni háború után is felzendült a nép. Mi szívesen harcoltunk akkor is Atyuskáért, én is ott hagytam féllábamat. Most fiam harcolt érte és szenved fogságot a mesz- sze Magyarországban. Atyuska elűzte akkor hűtlen generálisait és azután békét parancsolt; úgy lesz az most is

Jusszupov: Most béke lesz a nép akaratából. Oroszország elég nagy, nem kell neki hódítás. Béke kell az országnak, hogy fejlődjék, művelődjék és áldás legyen a verejtékező nép keze munkáján.

sóhajszerü imája vegyült bele a harangok zúgásába és a hívők ünnepi zsolozsmájába: feltámadtunk.

De a zárdán kívül még nem érezték magukat egész biztonságban, még nem voltak mentek minden veszedelemttől és aggodalomtól. Az a nem-könnyü kérdés állt előttük, hogy a túlbuzgó katholikus György herceg birtokán hogyan juthatnának mihamarabb és a felismertetés veszélye nélkül keresztül. Koppe leleményessége olyan formán oldotta meg a kérdést, hogy üres hordókkal megrakott szekérre ültette őket, mindenik hordóba egy- egy apácát rejtve. így értek a menekülők harmadnapra nagy rettegés és sok hányattatás után Torgaun keresztül Wittenbergbe, ahol Luther a már akkor üres Agostonrendüek zárdájába helyezte el őket ideiglenesen.

Itt most már megkönnyebbülten lélekzettek fel: szabadoknak érezték magukat. De hátra volt még a nagyobbik feladat: a jövő. A kétes, a bizonytalan jövő. Ennek a megalapozását Luther vállalta magára.