Harangszó, 1917
1917-09-23 / 25. szám
Vili. évfolyam. 1917. szeptember 23. 25. szám. VALLÁSOS néplap. ______ _____ ___ j Fel elős szerkesztő és kiadó Szalay Mihály gyékényes! ev. leik. j Társszerkesztők: Ozipott Géza, Németh Károly és Zongor Béla ev. lelkészek. : i I Előfizetési ára 35 számra közvetlen küldéssel 3 K 60 f, csoportos küldéssel 3 K. Kéziratok QYÉKÉNYE8-re (Somogy megye), előfizetési dijak a HARANQSZÓ kiadóhivatalának KÖRMEND-re, reklamációk SZENTQOTTHÁRD-ra küldendők. Előfizetést elfogad minden ev. lelkész és tanító. Í 1 a ”■••••■••■■■■■■••■•■■■■■■■•■•■■■■■■■ ■•■■■■■■■•■■•■•■l••l■l■■■■■•M•l■■•a■■••i■l■l■•••yl■ ■■ uiiiimy■■■■■■ ■■•■ina■■ ■Miiiiiiuu••■■• ••■•■■••■■■■■•• •■■■■■•.........■•■■■■■■■••■■■■■■■■•■•••■■■■•■■■■«■■■...........■)■■■■••■■■•■■••■■■■••■ ■•■•■■■■•■■■•*■■*« T ARTALOM: Horváth Imre: Ki tudja? (Vers.) — Böjtös László: Tábori levél. — Kiss Samu: Bora Katalin. — Fenyves Ede: A cseretestvérek. — Hudy Ilona: A mi postáinkról. (Vers.) — Apróságok. — A világháború eseményei. — Ország-Világ. D£i tudja? ßerus egünh pajjen mi&er derül? Ye'ge mifier lesz ítinlerhes napefinah? Epeclf ajhárél irüzdö magyaréinak Addig meg hány bús sóhajtás repül? Remény, kegyelten sorscsapás alatt ^ány büszke lélek roppan össze még? Miller mondja a óén Raszás: Elég! ? Bősek oérébel hány oirág fahad ? Ipány fájó sebbel oérzih még a szír ? l^ány szemből §ull még patakban a Rennj ? Ri ludja?. . . Yálasz sehonnan se jő ,. győzelmes kürtszó uj csatákra hio. Imára Rulcselédik a kezünk: „Tiéd az ország és a fatalem, gályánk hányódik tjarages habon, 0§, szánj meg minket, Urunk, Istenünk 1" lj>erpálh Imre. I Tábori levél. Szeszélyes délután van. Esőt jelentő csípős szél kavarja a port a karszti kemény utakon. Kergeti a fellegeket a nagy messzeségben, száguldanak a sötét égalj alatt őrült gyorsasággal, szinte szeretnénk versenyre kelni azokkal, amelyek hazánk felé veszik útjukat. De nemcsak fent a légben kelnek tusára a természeti erők, lent a földön is harcra készülnek az emberek, akiket a lövészárokban tart még most is honfiúi kötelesség. Fegyverére tapad minden harcos keze; szivükben lelkesedéstől remegő érzelem. S amikor odafent azok a száguldó fellegek nagy, fekete tömeggé sűrűsödnek s dörgések, villámlások között hullatják esőcseppjeiket, ugyanakkor idelent is megindul a fergeteg, amit emberek készítettek elő. Egetverő kiáltásokkal rohannak egymásnak égő boszuvággyal Istennek gyermekei ; haláltosztogató fegyverrel törnek egymásra, akiknek a szeretetben kellene átölelniük egymást. Nem sokáig tartott az emberi vak szenvedély, indulat és gyűlölet bor- 1 zalmas játéka. Mégis olyan nagyon megváltoztatta az előbbi képet. A hangos csatakiáltásokat néma csend váltotta fel Csendes nyöszörgések, lágy sóhajok hallhatók csupán a szerteszórt kövek között. A hardos most is szorítja fegyverét, görcsösebben tán, mint amikor a cikkázó villámok bevilágítottak szemébe, de a széttépett mundér alatt pirosló vér festi meg az aláhulló esőcseppeket, Kitárja élettelen karjait a másik, mintha reszkető kezéből kihullott fegyvere helyett szeretteit akarná magához ölelni utoljára — örökre. Láttatok már jégverte tájakat buza- érés idején, amikor az aranykalászok derékben kettétörnek s fejük aláha- nyatlott a földre ? Láttatok már szép, Virágos kertet pusztító vihar után, amikor a virágok, amelyek lelkünket verőfénybe öltöztették, — ott hevernek szirmaiktól megfosztottan a föld porában ? Ugy-e mennyire átjárja szivünket a fájdalom, a szomorúság? Isten adományát, a természet szépségét, emberek örömét, verejtékes munkáját gyümölcsét, amikor tönkreteszi az élet szeszélye. Hát amikor ember-virágok sápadt levelei szórják be mindenütt a földet? Fellázadunk
