Harangszó, 1917
1917-01-01 / 1. szám
2 HARANQSZÓ. 1911. január 1. apáink századokig tartó szenvedését s végül a lelki világosság győzelmét, hogy belássuk milyen nagy kincseknek kell azoknak lenni, amelyekért a legnemesebb lelkek akartak és tudtak szenvedni, börtönre, gályarabságra menni, vértanusággal meghalni és belássuk, milyen nagy kegyelmi ajándék az evarigéliom híveként születni, nevelkedni és mindazoknak a kincseknek őrzője és sáfára lenni. Aki ezt fel tudja fogni, hálás szívvel ünnepli a reformáció emlékét és háláját tettekben is megmutatja. Úgy egyetemes egyházunk, mint egyházkerületeink s egyes gyülekezeteink évek óta készülnek erre az ünnepre. Vannak szép terveik; szeretnék ennek az esztendőnek emlékét valami maradandó alkotással megörökíteni. Egyik helyen templom, iskola, árvaház, diakonissza-otthon, vagy más szeretet-intézmény funda- mentomát rakják le, ha a háború miatt egyelőre nem is kőben, legalább alaptőkékben; másutt általában az egyház anyagi erősítésére és jövőjének biztosítására, vagy az ifjúság gondozására, a lelki élet építésére gyűjtögetnek egyházfentartási, konfirmációi, vallásos iratok terjesztésére, vagy más hasonló célra szolgáló alapokat és alapítványokat. De nem elég, hogy a jubileum csak az egyházaknak, vagy a hivek egy- részének emlékünnepe legyen. Jubiláljon, vagyis szenteljen örömünnepet kivétel nélkül minden család és minden szív, még pedig ne csak egy napon és ne csak az ünnepen való megjelenésével. Már most, az esztendő kezdetén tegye fel magában mindegyikünk még a gyermekek is, hogy amennyire tehetségünktől telik, pénzbeli áldozatot is hozzunk egyházunk javára. Mi most élő családok kisebb vagy nagyobb alapítvánnyal Írjuk be nevünket egyházunk jóltevői közé. Csak komolyan tegyük fel ez magunkban és komolyan törekedjünk rá, Isten reménységünkön felül hozzá segít a kivitelhez. De még ez sem elég. Legyen jubileum az egész esztendő, sőt ettől kezdve egész életünk. Úgy is az az egyik legnagyobb bajunk, hogy nem tudjuk felfogni, mennyit köszönhetünk az evangéliomriak s ezért nem is tudunk rajta hálás szivvel örülni s érte és benne örömmel élni, munkálkodni. Ömöljön hát el beszédünkön, maga- viseletünkön minden cselekedetünkön az evangéliom nemes bizalommal teljes és másokat is nemesitő, bizalommal eltöltő öröme. Most ez a felhívás mintha nemis volna helyén való; sőt a reformáció örömünnepe sem illenék a néhéz idők szenvedéséhez és gyászához! De hogy egyik nem zárja ki a másikat, arra épen a legjobb keresztyének mutattak példát. Mikor az apostolokat a jeruzsálemi tanács megostoroztatia, testük ugyan szenved és nyög a fájdalmak alatt, mégis örömmel mennek el a tanács elől; azon örülnek nagy belső örömmel, hogy Isten méltóknak tartja őket arra, hogy Krisztusért szenvedhetnek. (Apóst. 5, 41.) Pál apostol a macedóniai keresztyénekről azt írja: »hogy a nyomorúság sok próbái közt is bőséges az ő örömük.« (II. Kor. 8, 2 ) S magának a nagy apostolnak egész élete is arról tanúskodik, hogy szenvedhet a test akármennyit, a léleknek örömét senki és serhmi el nem rabolhatja. Mikor a nyomorúság, az üldöztetés és szinte tiportatás olyan nagy rajta, hogy testében Krisztus halálos kínjait érzi, akkor is emelt fővel és emelkedett lélekkel vallja: »Azért nem csüggedünk ; sőt ha ami külső (test szerint való) emberünk megromol is, a belső (lélek szerint való) mindazáltal nap- ról-napra ujul.« (II. Kor. 4, 8—16.) Az evang. egyház egyik legnagyobb alakja s a legnagyobb prot. árvaház alapitója Francke H. Ágost is, miután Isten hozzá való kegyelméről megbizonyosodott ezt a vallomást teszi: »Eltűnt szivemnek minden nyugtalansága és szomorúsága és az örömnek egész áradata ömlött lelkembe. Ez volt megtérésem órája .. Ettől kezdve állandóan Isten felé fordultam és nem sokra becsültem a tekintélyt, előmenetelt, gazdagságot, jó napokat . . Ekkor tudtam meg, mi különbség van Isten fiai és a világ között, mert a világ csakhamar elkezdett gyűlölni és üldözni.« Az üldözés annyira ment, hogy lelkészi állásától is megfosztották, de belső örömét el nem vehették és örömmel végzett jó munkáját meg nem gátolhatták. Így legyen ez az esztendő a sok megpróbáltatás között is az isteni kegyelem megismerésének és az említett nagy keresztyénekéhez hasonló örömnek esztendeje, sőt mindenhalálig hálásan és munkásán jubiláló életnek kezdete. Ha a világ ellenünk fordul, mi forduljunk állandóan Isten felé; ha külső emberünk megromol, csak belső emberünk újuljon és épüljön a jóban napról-napra ; ha megostoroztatunk csak az ostorcsapásokban is ismerjük meg Isten szent célra szolgáló kegyelmét, akkor a nyomorúság sok próbái közt is bőséges lesz a mi örömünk. Ha ezt megtesszük, példánk lassanként hozzánk tartozóinkat, barátainkat is Isten felé fordítja s lelki örömünk átárad az ő lelkűkbe és életükbe is. Ennél nagyobb kincset nem adhatunk nekik s a világgal sem tehetünk nagyobb jót, mintha Istenhez fordult, evangé- lmi örömet árasztó embereket nevelünk számára. Rakjunk hát le fundamentomokat a jubileumi esztendőben, de legelőször magunkat és házunkat állítsuk az egyetlen biztos fundamentomra: a Krisztusban nyilván valóvá lett kegyelemre ; építsünk, javítsunk kőből való épületeket, de még inkább magunk épüljünk fel mint élő kövek Isten házává; (1. Pét. 2, 5.) Írjuk be nevünket az alapítók arany könyvébe, de még nagyobb gondunk az legyen, hogy az életkönyvéből ki ne maradjunk ; hozzunk áldozatot egyházunkért, de legnagyobb és legméltóbb áldozatul szenteljük Istennek megtérő, becsületes munkában eltöltendő, ne- csak evangélikusnak nevezett, hanem valósággal az evangéliomhoz szabott, igaz keresztyén életünket. azm. Búcsúszó. Egyházkerületem bizalma a püspöki állásba emelt s kötelességemmé tette, hogy munkaerőm teljességét hivatásom betöltésére fordítsam. Ez a körülmény arra kényszerit, hogy az én kedves lapomtól, a Harangszótól megváljak. Nem tagadom: nehezemre esik a válás, mert a lapot sok-sok munka, nehéz küzködés, mások szeme előtt nem is látható fáradozás nagyon hozzáolvasztotta szivemhez. Magasztos feladatait éppen úgy át- érzem, mint mikor első számát állítottam össze. Szükségéről is éppen úgy megvagyok győződve, mint mikor először kopogtattam be vele evangélikus családjaink ajtaján. De a válásnak meg kell történnie, tehát megtörténik. Szeretettel és hálával búcsúzom. Köszönöm olvasóim táborának kitartását, ragaszkodását, sokszor felém csendülő elismerését és biztatását.
