Harangszó, 1916
1916-06-11 / 13. szám
100 HARANGSZÓ. 1916. junius 11. Addig-addig s olyan szépen hívta a bárányka a volt játszótársát, gazdaasszonykáját, hogy az egyik lomb- húllatő verőfényes őszi napon felment Esztike hozzá az égbe. Lábaink szövétneke. Lön én rajtam, az Urnák keze és kivitt engem az Úr lélek által és le- tön engem a völgynek közepette, mely csontokkal rakva vala. És átvitt engem azok mellett köröskörül, és ime, felette sok vala a színén és ime, igen megszáradtak vala. És monda nekem: Embernek fia! vájjon meg- elégednek-e ezek a tetemek?, és mon- dék: Uram Isten, te tudod! És monda nekem: Prófétálj e tetemek felől és mondjad nekik: Ti megszáradt tetemek, halljátok meg az Úr beszédét! így szól az Úr Isten ezeknek a tetemeknek : Ime, én bocsátók ti. belétek lelket, hogy megéledjetek. És adok reátok inakat és hozok reátok húst és bőrrel lebontalak titeket és adok belétek lelket, hogy megéledjetek és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr. Ezékiel, 37, 1—6. A mi született testtől, test az: és a mi született Lélektöl, lélek az. János ev. 3, 6. Egy az Úr, egy a Hit, egy a Ke- resztség. Egy az Isten és mindeneknek Attyok, ki mindenek felett vagyon és mindenek által, és ti bennetek mindenitekben. Efezusi lev. 4, 5—6. Teljes szívből kereslek téged: ne engedj eltévedeznem a te parancsolataidtól ! Szivembe rejtettem a te mondásodat, hogy ne vétkezzem ellened. Áldott vagy te, Uram! Taníts meg te engem a te rendeleteidre. Ajkaimmal hirdetem a te szádnak minden ítéletét. Inkább gyönyörködöm a te bizonyságaidnak útjában, mint minden gazdagságban. A te határozataidról gondolkodom és a te ösvényeidre nézek. Gyönyörködöm a te rendeléseidben; a te beszédedről nem feledkezem el. 119. Zsolt. 10—16. Monda pedig nékik Jézus: Én vagyok az életnek ama kenyere; a ki ón hozzám jö, semmiképen meg nem éhezik, és a ki hiszen én bennem, meg nem szomjuhozik soha. Ján. 6, 35. Idakuzunk a Harangszó terjssztésén I Fiiiákban, Irta: Endreffy János tábori lelkén. Katolikus hadosztálylelkész társammal egyetértve elhatároztuk, hogy a nagypénteki passiót és húsvéti örömhírt eljuttatjuk a hadosztály minden katonája szívéhez. Ne maradjon senki a divízióban a vallás vigasza és ereje nélkül. Katolikus testvérem munkája annyiban könnyebb volt, hogy támogatták és kiegészítették munkásságát az ezredpapok. Mivel azonban a divízióban az evangélikus és református hívek száma nem ütötte meg a kivánt mértéket, ezredpapjaink nincsenek, hanem az egész hadosztály protestánsainak csak egy tábori lelkészük van. Elképzelhető, mily óriási terület a munkatere ! Úgy érzi magát a lelkész, mint egy olyan gyülekezet lelkipásztora, melynek temérdek fili- ája, apró kis gyülekezete van. A kü- lömbség csak az, hogy a filiákat nem úgy hívják, hogy mondjuk Mezőko- márom, Városhidvég, hanem ennyi meg ennyi számú tarack üteg, nehéz ágyú üteg, ennyi meg ennyi számú huszár eskadron, gyalogsági zászlóalj és így tovább. Hogy sok időt ne vesszünk, reggel 5-kor már talpon voltunk s útban a filiák felé. A két tábori kápolnát, hogy a mai lóviszonyok mellett mentői kevesebb lovat fárasszunk, egy kocsira tettük, külső jeléül is a közös lelkipásztori tudatnak. A tábori kápolna, mely erősen megvasalt nagy láda, a szent edényeket tartalmazza: kelyhet, ostyatartót, 2 ezüst gyertyatartót, oltári feszületet, énekes és imakönyveket, Luther kabátot, táblácskákat stb. A kápolna a kincstár tulajdona. A két tiszti szolga békésen föltelepszik a teherkocsira, ők végzik az egyházfi szerepét. Mi pedig több-kevesebb gyakorlottsággal lóra ülünk s megyünk keresni a filiák állásait. Mivel azonban a lelkipásztori látogatás legkésőbb előző nap bejelentendő s az áprilisi időjárás egy nappal sem látható előre, bőven volt részünk kedvezőtlen időjárásban, sárban és esőben. A csukaszürke esőköpönyegről úgy csurgott a viz, mintha az esőcsatorna túlcsordul a víztől. De ha az istentisztelet be van jelentve, nem lehet és nem szabad elhalasztani. A kommandáns kiadja az istentiszteletet a legénységnek parancsba és a katonáéknál az a szó járja, hogy „Befehl ist Befehl!“ — a parancs az parancs! Mikor másodszor, harmadszor vág neki az ember az esőnek ' és sárnak, föl se tűnik kellemetlensége. Nagyobb rosszakat meg tudott az ember szokni a háború folyamán. A lovak lábai nagyokat csuppog- nak a sárban s az erdőben olyan zajt csapnak, mintha egy csapat lovas menne sietve szemleútra. Olykor-olykor meghorkan s megugrik egyik-másik ló, ha a félénk őzike átsurran előtte az úton. Még az orosz járás s a mi katonáink sem tudták kipusztítani a lengyel erdők őzét, szarvasát, vaddisznait. Úton, jó úton ritkán megy az ember. Nemcsak azért, mert jó út háborúban nem lehetséges, hanem mert a filiák töbnyire erdők sűrűjében, domb takarás alatt húzódnak meg csendesen. Jól megmagyarázott irányban, térképen megmutatott helyet is sokszor emberiség megtalálni. Jól emlékszem rá, midőn hosszas ide-oda járás, keresgélés után végre 30—40 lépésnyi távolságban felkiáltottunk: nini, hisz ezek a mi ágyúink! Tüzértisztjeink valóságos művészi munkát végeznek, amint ágyúinkat láthatatlanokká teszik. Földhányással, ágakkal, lombokkal, élő fákkal úgy körülültetik, olyan pázsitot rögtönöznek, ha a terep megkívánja, hogy százszor is elmehet fölötte az orosz repülő, de stellungját ki nem veszi. Tréfás megtévesztésül meg sokszor otromba nagy faágyú utánzatokat állítanak föl egész veszélytelen helyeken s nevetnek, mint fog örülni a jámbor orosz felderítő repülő, ha előhívja légi feltételeit s a képen a nagyító üveg alatt ellenséges ágyút pillant meg... Tán még vitézségi érdemkereszttel is kitünteti az orosz vezérkar önfeláldozó munkájáért... Nálunk meg óriási a nevetés, ha ilyen otromba faalkotmányokra buzgólkodik belőni magát az orosz tüzérség! Egy utunk alkalmával valahogy kiértünk a főútra. Alig megyünk rajta egy negyed órát, keresztbe van fektetve az utón egy gerenda, mint a vasúti állomásokon a sorompó. Eddig és nem tovább. A vasúti állomásokon a sorompót akkor szokták felhúzni, ha a vonat elment, ezt a nyírfa sorompót azonban valószínűleg csak akkor fogják felhúzni, ha a muszkák elmennek. Az út további részét belátják az oroszok állásaikból, azért nem szabad rajta menni Le kell kanyarodni valami dombhajlatba, sűrűségbe. ha ugyan van a közelben, hogy födve legyen az ember s ne izgassa az ellenséget lövésre. Mi is ! bekanyarodunk szépen s gyűlölt pil- ' lantást vetünk a sorompós útra. Utunk olykor a lengyel dombok
